Cerro Jorquencal

2023. 06. 02.    5 perc     0 hozzászólás

A mai előkészületi túránk főként az akklimatizáció célját szolgálja, mivel néhány nap múlva meg akarjuk mászni a 5604 méter magas Cerro Tocót. Ezért most a Cerro Jorquencalt néztük ki magunknak, amely 4978 m-es magasságával megközelíti az 5000-es határt, miközben a feljutás állítólag elég könnyű (habár jelölt útvonal nincs). A szállásadónk, aki hegyi vezetőként is dolgozik, megerősítette, hogy ez a hegy egy nagyon jó választás egy felkészülő túrára, mielőtt egy magasabb vulkánra megy az ember.

Érdemes megemlíteni, hogy mielőtt ide felmegyünk, az elmúlt napokban már jártunk Lagunas Altiplánicas-nál, és az El Tatio gejzírmezőknél. Mivel mindkettő 4000 m felett van, így az akklimatizációt már nem teljesen nulláról kezdjük. San Pedroban sok történetet lehet hallani turistákról, akik a ritka levegő veszélyeit alábecsülik és úgymond „végig akarnak rohanni” a környező látványosságokon. Különösen csalogató, hogy ezen a környéken egy jobb terepjáróval pár óra alatt olyan magasra fel lehet jutni, ahonnan már csak egy 20 perces séta a 5900 m-es csúcsig. Azonban előzetes akklimatizáció nélkül ezt tényleg senkinek nem ajánljuk, mert végzetes következményei lehetnek!

Főbérlőnk kölcsönadta nekünk az autóját, amivel még egyszer végigmentünk a borzasztó kavicsos úton El Tatio felé. Még ezzel a kisterepjáróval sem tudtuk teljesen simán haladni, de legalább már a 40 km/h-s átlagot összehoztuk 😄. Az út felénél, Vega de Putana-nál jobbra fordultunk, ahol egy „camino en mal estado” feliratú tábla jelezte számunkra a rossz utat. Nevettünk azon, hogy egy út hogyan lehet még rosszabb, mint az, amelyikről épp jövünk, de végül is egy hasonló sivatagi földút volt.

A sárga bokrokkal tarkított sztyeppén keresztül haladtunk, miközben rajtunk kívül messze földön nem lehetett más autót látni. Ez egy viszonylag ismeretlen túra, így az interneten kevés információt találni róla. De mivel a szállásadónk ismerte, így el tudtunk navigálni arra a helyre, ahol ő parkolt legutóbb. Már messziről láttuk a Cerro Jorquencalt, ami valóban nem tűnt olyan meredeknek.

Amikor kiszálltunk a kocsiból, és szemügyre vettük a terepet, valóban nem láttunk semmilyen utat. A hegyet ráadásul teljesen benőtték a sárga bokrok, amelyek szelíd jelleget adtak a hegynek. Az elején követtük a szállásadónk GPS-koordinátáit, majd pedig a saját utunkat járva, spontán haladtunk felfelé. A túraútvonal hiánya ellenére a terep könnyen járható volt és nagyon élveztük. Az időjárás is tökéletes volt: nem túl meleg, nem túl hideg, szélcsend, napsütés, kék ég és kellemes hőmérséklet.

Útközben tettünk néhány rövid lélegzetvételnyi szünetet, mert minden egyes méter után lehetett érezni, hogy a levegő egyre ritkább. Cserébe viszont a környező hegyek panorámája is egyre szebb lett. 2 óra után értünk fel az első csúcsra, ahol hosszabb pihenőt tartottunk. Innen fentről lélegzetelállító kilátás nyílt az egyik oldalon az Atacama-sivatagra, a másik oldalon pedig a vulkánok láncolatára. Látni lehetett San Pedro de Atacamát, a Salar de Atacamát és a Cordillera de la Sal-t a Valle de Lunával, a Valle de Martéval és a Quebrada de Diablóval. Ennél változatosabb kilátás aligha lehetett volna.  Üldögéltünk, beszélgettünk, gyümölcsöt és szendvicset ettünk, miközben a nap hátulról melegített minket. Ami nagyon jól esett, mert közel 5000 méteres magasságban érezhetően hűvösebb volt a levegő körülöttünk.

Innen folytattuk a kb. 2 méterrel magasabb igazi csúcsra, ahol még egy szünetet tartottunk. De ezúttal a vulkánok irányába nyíló kilátással ültünk le és távcsővel is megfigyeltük őket. Észrevettük, hogy a ma is aktív Putana vulkánból füstfelhő száll fel és olyan kérdések merültek fel a fejünkben, hogy vajon milyen hatása lenne itt egy vulkánkitörésnek? Milyen messzire jutna el a levegőbe kilőtt anyag? És San Pedro de Atacama is érintett lenne? Közvetlenül előttünk egy ősi lávamezőt láttunk és azon filozofáltunk, hogy melyik vulkánból származhat. Az vulkanikus terület aktivitását mindenesetre már a hegyek mögé bújt El Tatio gejzírmező is jól mutatja. Lenyűgöző végignézni a vulkánok formálta tájon és belegondolni, hogy egy következő kitörés mindent megváltoztat.

Körülbelül egy órás pihenő után ideje volt visszaindulni. Már a ritka levegőt okozta fejfájás is kezdte éreztetni hatását. Hogy ne ugyanazon az úton menjünk vissza, egyszerűen elindultunk lefelé, egyenesen az autó irányába. Jelölt út persze errefelé sem volt, de néhány lábnyomot lehetett követni és a homokos talaj ellenére könnyen le lehetett jutni, mert a sok kicsi bokor jó tartást adott a hegyoldalnak.

Miután újra elértük az autót, göröngyös úton mentünk vissza a Vega de Putana irányába, ahol megálltunk körülnézni. Vega de Putana egy hatalmas mocsaras élőhely, amelyet a Río Putana folyó táplál. A sekély víz sokféle állatot vonz, például flamingókat, vikunyákat, rókákat és különböző madárfajokat. A napfényben szikrázó víz mentén sétáltunk, miközben a tőlünk alig néhány méterre legelésző vikunyákat figyeltük. Mellettük egy kis víznyelőben kacsák hápogtak.

A természet színei ismét lenyűgözőek voltak: kék felhőtlen égbolt, vörösesbarna és fekete vulkánok, sárgászöld bokrok és a napfényben csillogó víz. A növény- és állatvilág mérhetetlen nyugalmat sugárzott.

Hozzászólások