Cerro Toco

2023. 06. 04.    6 perc     0 hozzászólás

Mindketten nagyon izgatottak vagyunk, mert ma szeretnénk megmászni a Cerro Toco hegyet. Ez több szempontból is különleges számunkra, mert először is ez nem csak egy hegy, hanem egy vulkán. Így ez lesz az első vulkán, amit megmászunk, és 5604 méteres magasságával egyben a legmagasabb hegy is, ahol valaha voltunk.

Ahhoz, hogy megmászhassuk, előtte alaposan akklimatizálódnunk kellett. Ebben egyrészt a Lagunas Altiplánicashoz és az El Tatio gejzírmezőhöz tett kirándulásink voltak segítségünkre, amelyek mindegyike 4000 méter fölött fekszik. Másrészt két nappal ezelőtt megmásztuk a közel 5000 méter magas Cerro Jorquencalt.

A túrához ismét kölcsönvettük szállásadónk autóját. A Cerro Toco a bolíviai hatértól mindössze 6 km-re délre, a 27-es út mellett fekszik. Ez az út a San Pedróból a Paso Jama nevű magashegyi átjárón keresztül Argentínába vezet. A kiszemelt vulkánunk már az út során a felkelő nap első sugaraiban ragyogott. Az úton csak Argentínába tartó teherautókat és a turistákat szállító mikrobuszokat láttunk, akik vélhetőleg a bolíviai határra igyekeztek, hogy ott kezdjék meg a terepjárós körtúrájukat az Altiplanón keresztül.

Nem sokkal a bolíviai határ előtt egy kis, alig látható kavicsos útra kanyarodtunk. Lépésben, de stabilan haladtunk felfelé. Még egy kis dombocska, aztán leparkolhatunk, gondoltuk. Tövig nyomott gázzal próbálkoztunk, de a motor megadta magát és autó megállt a köves domb közepén. Ó picsába… most mit fogunk csinálni? Sajnos nem számoltunk azzal, hogy a belsőégésű motoroknak oxigénre van szükségük a működéshez, amiből 5200 m-en nem sok van. Így persze ebben a magasságban a teljesítmény meredeken csökken és akár a legkisebb domb is igazi kihívássá válik. Elkezdtünk hát hátrafelé gurulni, míg végül egy félig-meddig alkalmas helyen végre meg tudtunk fordulni. Ehhez az összes útban lévő követ eltakarítottuk az útból, majd lassan legurultunk a lejtőn aljára és egy vízszintes helyen leparkoltunk. Hát, ez egy izgalmas kezdés volt.

Rövid ideig a kocsiban maradtunk, forró teát ittunk és megettük az első szendvicsünket. Elrobogtak mellettünk az első terepjárók turistákkal telepakolva, akik szintén a Tocóra akartak felmászni. Felvettük a túracipőnket, és elindultunk felfelé. A levegő hideg volt, mert a napot ekkor még eltakarta a Toco. Lassan, lépésről lépésre haladtunk felfelé, időnként apró lélegzetvételeket véve. Az ösvény jól ki volt taposva és könnyen járható volt. Mögöttünk már megjelent az első vezetett túracsoport. A nap lassan előbukkant a Toco mögött és azonnal felmelegítette a levegőt, így apránként le tudtuk vetkőzni a sok réteg ruhát.

Kis idő múlva elértük az első hómezőt, amely olyan keményre volt fagyva, hogy inkább jégmezőnek nevezhetjük. Erre valahogy nem is gondoltunk a forró Atacama-sivatagban és a hágóvasaink természetesen a szállásunkon, a meleg szobában pihennek 🤷‍♂️.

Így hát ezek nélkül, óvatosan, kis léptekkel vágtunk neki a jégmezőknek, ahol a túrabotok sem segítettek sokat, mert a jég felülete tényleg kőkemény volt. Néhány méter után megvolt az első és már haladtunk is tovább. Ezt még néhány további jégmező követte, amelyeket vagy kikerülnünk, vagy szintén átszeltünk.

Már csak egy kisebb emelkedő volt előttünk, mielőtt a felérünk – gondoltuk. A mögöttünk lévő többi túrázót már nem lehetett látni. A gondolattól felbuzdulva, hogy mindjárt fent vagyunk, elkezdtünk gyorsabban menni. Egészen addig, míg rájöttünk, hogy ez még csak egy előcsúcs volt. Ennyi túrázás után már illene tudni, hogy általában van egy előhegy, ami csak úgy tesz mintha igazi csúcs lenne. Így hát ismét csökkentettük a tempónkat, és nekivágtunk az utolsó néhány méternyi magasságnak.

Összesen 2 óra után boldogan értünk fel a Toco vulkán csúcsára. Ez könnyen felismerhető volt egy kis kőrakásról, melyen egy kereszt, színes szalagok, plüssállatok és egy tábla volt. Itt álltunk tehát 5604 m-en, előttünk a méltóságteljesen magasodó hófödte Licancabor vulkánnal. Tőle nyugatra lélegzetelállító kilátás nyílt a Salar de Atacama, a Cordillera de la Sal, valamint a Cordillera Domeyko hegységekre, melyek között San Pedro városa bújik meg. A látási viszonyok olyan jók voltak, hogy a Licancabur keleti oldalán a bolíviai Altiplanót és a Laguna Blancát is láttathattuk, ami majd a terepjárós túránk első megállója lesz.

Hosszú szünetet tartottunk, sós magokat és kenyeret ettünk, miközben gyönyörködtünk a csodálatos kilátásban. Egy idő után megérkeztek az első csoportos túrázók a csúcsra. Örömteli és megkönnyebbült arcukat és örömkiáltásaikat figyeltük. Összeszedtünk holminkat és egy pár méterrel lejjebb mentünk, hogy helyet adjunk nekik. Összesen egy óra elteltével indultunk vissza.

A lefelé vezető út elég gyors volt, így már kora délután újra az autónkban ültünk, és egyenesen visszamentünk San Pedróba. Útközben ásítozva eszméltünk csak rá, hogy mennyire kimerültünk ettől a túrától. Pedig a nehézséget kizárólag a ritka levegő jelentette, hiszen egy útközben szembe jövő bajor turista szavaival élve ez a túra az Alpokban csak egy fél órás séta lenne. Minket mindenesetre az erősödő fejfájásunk emlékeztetett rá, hogy ma bizony nem alpoki 2000 m-es magasságban jártunk. Amikor megérkeztünk a szállásunkra, leültünk a meleg napsütésben és egy hideg sörrel koccintottunk életünk legmagasabb vulkánjára.

Hozzászólások