Cerro Carbón

2023. 04. 03.    4 perc    0 hozzászólás

Ma úgy döntöttünk, hogy közvetlenül a nyelviskola után megmásszuk az 1365 m magas Cerro Carbónt, mivel az út csak 5 km hosszú és a szintkülönbség pedig kb. 650 m.

A C22-es busszal az Américo Vespucio buszmegállóig mentünk, majd kb. 200 m-t gyalogoltunk keletre, a hegy felé egy körforgalomig, ahol a túra kezdődik. Itt pillantottuk meg először a Cerro Carbónt, a Cerro Manquehue-t és a Cerro Manquequito-t, melyek Santiagóban mindenhonnan látszanak.

Eleinte elég meredeken haladtunk felfelé, amíg egy tározókkal övezett csatornarendszerhez nem értünk, ahol az út kezdetben aránylag sík volt. Itt kaptunk egy első ízelítőt a Santiagóra nyíló kilátásból, ami egyre szebb lett, minél magasabbra értünk.

Röviddel később egy gerinc mentén kb. 500 métert haladtunk felfelé, miközben a nap könyörtelenül tűzött ránk. Természetes vizet (a mesterséges csatornarendszeren kívül) sehol nem látni. Több méter magas kaktuszok emelkednek ki a száraz földből, dacolva a szárazsággal.

A jól látható ösvényen továbbhaladva elhaladtunk a Las Pircas, El Litre, Guayacán és La Montaña kilátópontok mellett. A gerinc tetején balra a Cerro Carbón, jobbra pedig a Cerro Manquehue felé vezető elágazás fogad minket. Mi a bal oldali ösvényt választottuk, és további 65 m után elértük a Cerro Carbónt, ahonnan csodálatos 360°-os panoráma nyílik Santiago egész körzetére.

A csúcson üldögéltünk, beszélgettünk és sós mogyorót ettünk, miközben a nap fokozatosan lenyugodott mögöttünk a vörös színek tengerében. Mivel csak Attilánál volt fejlámpa, úgy döntöttünk, hogy a még szürkületben elindulunk lefelé, persze másképp, mint felfelé, különben unalmas lenne🥴.

Elég meredeken (miként is lehetne másképp), mentünk lefelé, amíg a sötétség utol nem ért minket, és már nem láttunk semmit. Egy fejlámpával, két embernek, egymás után lefelé menni egy hegyről nem is olyan egyszerű. Ezért úgy döntöttünk, hogy rövidítünk és a közvetlen lefelé vezető utat választjuk, amelynek a végén a térkép szerint egy kis park van.

A gyalogösvény egy kisebb aszfaltozott útban végződött. Tartottunk még egy rövid szünetet, majd folytattuk utunkat a parkon keresztül, amíg a végén egy zárt kapuhoz nem értünk. A portás értetlenül nézett ránk, és megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Amikor elmondtuk neki, hogy a Cerro Carbónról jöttünk, nevetett, és azt mondta, hogy szerencsénk volt a csodálatos naplementével. Kinyitotta a kaput és kiengedett minket. Gyors léptekkel sétáltunk a buszmegállóig, mert Santiago éjszaka (állítólag) nem biztonságos. Mielőtt odaértünk volna, hirtelen szörnyű gondolatunk támadt: hol vannak a túrabotjaink? Neeeee!!! Az utolsó pihenőnél letettük és a sötétben egyszerűen ottfelejtettük őket. Ez nem lehet igaz! Azon vitatkozva, hogy most mit tegyünk, visszamentünk a portáshoz és megpróbáltuk elmondani neki a problémánkat. Ő felhívta a főnökét, aki elvileg nemsokára jön.

Tíz perc telt el. Megértett egyáltalán minket? Mi van a főnökkel? Újabb 10 perc telt el. Nem mehetnénk be a botokért? Újabb 10 perc telt el, majd hirtelen megjelent a főnök a kocsijában ülve. Újra elmagyaráztunk mindent, és ő elvitt minket a helyhez. A túrabotok ott feküdtek az éjszaka árnyában, egyedül és magányosan. Hogy is feledkezhettünk meg róluk?

Amikor visszaértünk a kapuhoz, hálásan ki akartunk szállni, de a főnök elmondta, hogy ez a környék mennyire veszélyes, és hogy éjszaka semmiképpen se gyalogoljunk itt semmiféle buszmegállóig. Értetlenül egymásra néztünk, mert már a fél távot legyalogoltuk oda és vissza. A főnök kedvesen ránk mosolygott, és azt mondta, hogy majd ő hazavisz minket. Így haladtunk el a város különböző negyedei mellet, miközben sok érdekességet mesélt nekünk az itteni viszonyokról.

Hozzászólások