Cochabamba, az örök tavasz városa

2023 szeptember 18 perc 0 hozzászólás

Cochabamba városa az „örök tavaszról” ismert, hiszen itt sem a Santa Cruz-ban jellemző párás hőség, sem a La Paz-ban uralkodó jeges szél nem fordul elő. Ezen a száraz, mérsékelt éghajlaton az átlaghőmérséklet 12 és 24 °C között van, tehát sosincs nincs túl meleg vagy hideg. Tökéletes időjárás a város felfedezéséhez!

Cochabamba majdhogy 900 000 lakosával Bolívia negyedik legnagyobb városa és az azonos nevű megyében, a Departamento Cochabambában fekszik. A 9 bolíviai megye közül ez az egyetlen, amelyik az az ország közepén helyezkedik el és így más országokkal nem határos. Területe körülbelül Horvátországénak felel meg.

Az Inka Birodalom már itt is jóval a hivatalos spanyol városalapítás előtt jelen volt. Az akkori lakosok a Quechua törzshöz tartoztak és Cochabambát még ma is Bolívia quechua fővárosának is nevezik. A város neve szintén a quechua nyelvből származik (Cocha = tó, Bamba = Pampa = síkság). Az elnevezésnek megfelelően a szomszédos Tunari nemzeti parkban számtalan tengerszem található. A meglehetősen sík területen fekvő városon belül is található egy óriási tó, a Laguna Alalay, amely látogatásunk ideje alatt éppen tisztításon esett át.

Cochabamba egy termékeny völgyben, több mint 2500 méteres magasságban fekszik Bolívia szívében. A város a mezőgazdasági termelés egyik központja volt, amely más városok, főként Potosí bányászainak élelmezését biztosította. A mezőgazdasági termelés még ma is aktív, a termény típusa természetesen az éghajlattól függ. A trópusok felé haladva elsősorban gyümölcsöket találunk, mint például banánt, mandarint, narancsot, papayát, ananászt stb. A hegyi völgyekben zöldségeket, mint például borsót, paradicsomot, hagymát, sárgarépát, salátát stb. termesztenek, míg a Subyungas régióban burgonya, bab stb. a jellemző.

A könnyen megszerethető város Sucre és Santiago de Chile keverékére emlékeztetett minket, ahol nagy forgalom és nyüzsgés ellenére könnyen megtalálhatók a béke szigetei a zöld parkokban.

Beutazás

Cochabamba városába Mairana nevű településről induló busszal érkeztünk, amelyre reggel 8 órakor szálltunk fel. Mivel a busz nem áll meg Samaipatában, taxival mentünk a kb. fél órára fekvő Mairanába. A sofőr közvetlenül a busztársaság előtt rakott ki minket, így nem kellett sokáig keresgélnünk. Megvettük a jegyünket és némi harapnivalót az útra, majd elindultunk. Kicsit szkeptikusan álltunk a WC nélküli buszhoz, hiszen 8 órás buszozás áll előttünk, de majd keveset iszunk, gondoltuk.

Pontosan déli 12 órakor állt meg a busz egy kis faluban. Az összes többi utas gyorsan leszállt, így mi is kihasználtuk az alkalmat, hogy kimehessünk a mosdóba. Mikor leszálltunk, láttuk, hogy egy kis büfénél álltunk meg, a buszsofőr és az útitársaink pedig már az asztaloknál ültek és ebédeltek. Ezekben büfékben országszerte kapható egy 2 vagy 3 fogásos ebédmenü, ami egy levesből, főételből és kis szerencsével egy desszertből áll, így nem kell hosszasan válogatni. Egy ilyen ebéd ára 2-3 euró között alakul. A szemközti oldalon asszonyok ültek, akik hagyományos, színes kendőkkel védekeztek az erős nappal szemben. Előttük talicskák, melyekből a különböző portékájukat árulták. A városokban is gyakran láttuk, hogy ezekben szállítják és árulják a különböző élelmiszereket, mint gyümölcs, zöldség, pékáru stb. Amikor a buszsofőr befejezte az evést, visszament a buszhoz, kétszer hangosan dudált, mire az összes utas felpattant a helyéről és visszaszállt a buszra, így 20-30 perces szünet után folytattuk utunkat. Mindig elcsodálkozunk rajta, hogy itt Bolíviában mennyire egyszerű minden. Németországban elképzelhetetlen lenne az ilyesmi, mert vagy az ételválaszték nem passzol, vagy valaki késik stb.

Eleinte dimbes-dombos meredek lejtőkön, zuzmókkal borított rusztikus fák mentén haladtunk, míg végül rátértünk a rendkívül sík, kb. 3700 m-en fekvő Altiplano fennsíkra, ahol már sokkal gyorsabban lehetett haladni. Nem sokkal délután 5 óra után értünk Cochabambába 9 órás út után, csodálatos kilátással a hegyekre és az elővárosokra.

Bevándorlási hivatal

Cochabamba belvárosát könnyedén be lehet járni gyalog. Sétánkat a bevándorlási hivatalnál kezdtük, mert a hivatalos 90 napos tartózkodási engedélyünk 2 nap múlva lejár és ezt szerettük volna meghosszabbítani. A három hónapból ugyanis kettőt Sucre városában töltöttünk, főként különböző ételmérgezések miatt. Így szerettünk volna még néhány hetet maradni, főleg, hogy most érkeztünk az Andok egy olyan részéhez, ahol sokféle magashegyi túrára van lehetőség.

A vízum meghosszabbítására sajnos nem volt lehetőség, EU-s állampolgárok évente max. 90 napot kapnak turisztikai célból. Azonban arra jó volt ide jönni, hogy megtudjuk, hogy ha tovább maradunk a megengedettnél, akkor a kilépésnél a határon 29 boliviánós, azaz kb. 4 eurós bírságot kell majd fizetünk fejenként naponta. Úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy két hetet, hiszen most vagyunk itt és Európából visszajönni egy másik alkalommal sokkal drágább lenne, mint ezt a bírságot kifizetni.

Természettudományi múzeum

A bevándorlási hivatalból az Alcide d’Orbigny természettudományi múzeumba mentünk, amit teljesen véletlenül vettünk észre az utcán sétálva. Egy eldugott, fantasztikus és ingyenes kis múzeum, amely Bolívia őshonos állatvilágának gazdagságát mutatja be. A számunkra a dinoszauruszok fosszíliái, a pillangók és a pókok mellett a kondor jelentette a másik csúcspont, amelyet a samaipatai túránk után most még közelebbről is megtekinthettünk. Bárkinek, aki erre jár melegen ajánljuk ezt a nagyszerű múzeumot.

Portales palota

Innen a központ felé indultunk tovább, miközben színes Volkswagen buszokat láttunk, amelyek nyitott ajtóval közlekedtek a városban. Elhaladtunk a Palacio Portales mellett, amelyet 1927-ben építtetett Simón Iturri Patiño. A család azonban maga sosem lakott ebben a házban, mivel Patiño egy utazás során meghalt.

A figyelemre méltó életúttal rendelkező Simón Iturri Patiño szegény körülmények között nevelkedett, majd a bányászatban kezdett tanoncként dolgozni. Később egy bányászati eszközöket árusító kisiparos alkalmazottja volt. Egy napon az egyik ügyfélnek nem volt elég pénze fizetni és felajánlotta neki egy kis bánya tulajdonjogát. Sajnálatból elfogadta, főnöke nemtetszésére, aki emiatt elbocsátotta. Az eleinte értéktelennek tűnő bányáról kiderült, hogy egy valóságos „aranybánya”, mivel Patiño jelentős mennyiségű ónércet fedezett fel benne. Innentől kezdve kiemelkedő ügyességgel építette fel vagyonát.

Az első nyereséget további bolíviai bányák megvásárlására használta fel. Később a Santiago de Chile-i tőzsdén keresztül titokban megszerezte a chilei kapitalisták uralma alatt álló Compañía Minera de Llallagua összes részvényét, és így a szóban forgó bányászati központ egyedüli tulajdonosává vált. Simón Iturri Patiño nem csak országos szinten tevékenykedett, hanem ő volt az első bolíviai, aki nemzetközi befektetéseket is eszközölt, például az USA-ban, Angliában, Németországban vagy Malajziában. Az 1940-es években a világ leggazdagabb emberei között tartották számon, és óriási politikai befolyással rendelkezett Bolíviában. A bányavállalatokat végül az 1952-es nemzeti forradalom után államosították.

A Palacio Portales ma oktatási és kulturális központként szolgál. A harmonikusan berendezett épület különlegessége, hogy az építőanyagok, mint a márvány és a fa Európából származnak. A kert a párizsi Versailles-i kastély stílusát követi. Az élület és a kert naponta délután 3 órától áll nyitva a nyilvánosság elött. Mivel mi délelőtt jártunk errefelé, sajnos be kellett érnünk az internetes fotókkal. További képeket itt találsz.

Albina villa

Ez a villa Simón Iturri Patiño és felesége, Albina elegáns otthona volt. A kert elképesztően nagy, 16 hektáros területet ölel fel. A villa ma múzeumként működik, ahol a család által hátrahagyott bútorokat és személyes tárgyakat állítják ki. További fotókat és információkat a múzeumról itt találsz.

A zászlók tere

A Plaza de las Banderas, vagyis a zászlók tere a Colón térről induló Ballivián sugárút végpontja, és az amerikai népek egyesülését szimbolizálja, amelyet az egyes népek zászlói jelképeznek. A tér közepén található a Carlos Montenegro szökőkút a „sokszínűség egyensúlyát” szimbolizálja és Andrés Gavilano bolíviai művész alkotása.

El Prado sétány

A Ballivián sugárutat Paseo El Prado néven is ismerik, melynek közepén egy zöld, parkos sétány húzódik. A színes virágokkal és bokrokkal díszített gyönyörű parkban alig veszi észre az ember, hogy egy kétszer kétsávos, fogalmas út kellős közepén sétál. Az éhség és szomjúság ellen az út mindkét oldalán különböző bárokat és nemzeti, valamint nemzetközi konyhát kínáló éttermeket találunk. A parkos sétány a teljes hosszában, egészen a Colón térig kíséri a sugárutat.

Colón tér

Az üzleti negyed központjában található Colón teret Kolumbusz Kristóf felfedezőről nevezték el. A teret forgalmas utcák veszik körül, azonban parkos kialakításának köszönhetően a nyugalom zöld oázisát kínálja. Ha a Paseo El Prado felől érkezünk, egy mesterséges folyó felett átívelő gyalogos hídon át léphetünk be a parkba. Ezután megpihenhetünk az óriási pálmafák árnyékában megbújó padok egyikén, miközben őshonos növényekben, mint például a gyapotfákban is gyönyörködhetünk. A teret körülvevő házakat a gyarmati és a modern építészet jellemzik, többek között itt található például a cochabambai városháza is.

Santa Teresa kolostormúzeum

A Santa Teresa kolostort 1760. október 15-én alapították és a koloniális építészet egyik legfontosabb épülete Cochabambában. A kolostor, mely ma múzeumként működik, a bolíviai építészetet is képviseli, ami miatt nemzeti műemlékké nyilvánították. A látogatók megtekinthetik többek között a csodálatos kerengőt és a káptalanházat. A Plaza del Granado oszlopokkal és pálmafákkal díszített terén található kolostor a San Felipe de Neri ikertestvéreként is ismert, ugyanis keskeny és magas homlokzata csak kis mértékben különbözik sucrei másától.

Szeptember 14. tér

Cochabamba második alapítására 1573. január 1-jén került sor az akkori Plaza de Armas téren. Ugyan két évvel korábban a San Sebastian-hegy lábánál már lerakták a „Villa Real de Oropesa” város alapkövét, azonban, hogy miért volt két alapítás, az máig történelmi vita tárgya. Cochabamba szeptember 14-én ünnepli az 1810-es forradalom évfordulóját, mivel ezen a napon zajlott az egyik első spanyolok elleni forradalmi felkelés. Cochabamba főtere tehát a függetlenség legfontosabb dátumának köszönheti a nevét és egyben az 1810-es függetlenség hősei előtt is tiszteleg. 1851-ben a tér közepén egy kőből készült obeliszk, a Hősök oszlopa áll, melyre a cochabambaiak neveit vésték fel. Az oszlop tetején egy bronzból készült kondor látható, amelyet „El Condor de los Andes”, vagyis az Andok kondora néven ismernek.

A San Sebastián katedrálissal szemben egy szökőkút áll, három görög istennővel. A szökőkút körül galambok százai várják a magokat, amelyeket a quechua asszonyok árulnak és a gyerekek osztanak szét a turisták között. A fákkal díszített csodálatos parkban mindig nagy a nyüzsgés, a fiataloktól kezdve az idősekig mindenki jelen van. Az park mentén húzódó sétálóutcákon asszonyok ülnek talicskák mögött, amelyekben különböző élelmiszereket, például gyümölcsöt, zöldséget, pékárut stb. szállítanak és árulnak. Portékájukat hagyományos színes kendőkkel védik a naptól.

A tér nevéhez illően szeptember 14-én minden évben óriási felvonulásokat és fesztiválokat tartanak a városban.

San Sebastian metropolita székesegyház

A San Sebastián katedrális a katolikus egyház főtemploma a cochabambai érsekségben, és közvetlenül a Plaza 14 de Septiembre téren található. Ezen a helyen már 1542-ben épült egy agyagból és kőből készült kis templom, amelyet 1575-ben plébániává és parókiává emeltek. Ekkor még a La Plata-i egyházmegyéhez, vagyis a mai Sucre-i érsekséghez tartozott. Az 1619-ben, 1701-ben és 1830-ban végzett átalakítások és bővítések idővel megnagyobbították a templomot, amit 1847-ben IX. Pius pápa „Ubique Pateat” című bullája katedrálissá emelt, amelynek élén egy püspök állt. A katedrálist végül 1975-ben IV. Pál pápa metropolita székesegyházzá nevezte ki.

A Béke Krisztusa szobor

Késő délután az El Cristo de la Concordia felé vettük az irányt. A Krisztus szobor a San Pedro-hegyen található, amely 2840 méter magasan fekszik, így ez a világ második legmagasabb Krisztus-szobra az argentin-chilei határon, 3854 méter magasan található Andok Megváltója (Cristo Redentor de los Andes) után. A hegyre fel lehet jutni felvonóval, tömegközlekedéssel vagy taxival, de mi természetesen az 1399 fokos lépcsőt választottuk.

Az elmúlt években történt számos rablás miatt a lépcsők mentén biztonsági személyzetet helyeztek el, akik nemcsak a látogatókat biztosítják, hanem meg is figyelik őket. Mi például egy szép kilátóponton iszogattuk a magunkkal hozott söröket, miközben az alattunk levő város nyüzsgését figyeltük. Amikor egyszer csak ott termettek előttünk a biztonsági őrök, kivették a kezünkből a sört és egyszerűen kiöntötték őket. Az egészet videóra vették és elmagyarázták, hogy az egész területen alkoholtilalom van érvényben. Ezt persze mi nem tudhattuk, hiszen sehol nem voltak tájékoztató táblák.

Összepakoltuk a holminkat és tovább mentünk a lépcsőn, miközben a drótkötélpálya egyenletes tempóban haladt el mellettünk. Néhány perc múlva elértük a hatalmas Krisztus-szobrot a szélesen kinyújtott karokkal. A hófehér szoborba apró ablakokat vágtak, hiszen vasárnaponként belülről is meg lehet nézni. A szobor 34,2 méteres magasságával és 6,24 méteres talapzatmagasságával a világ legnagyobb Krisztus-szobra volt, amikor 1994-ben elkészült. 2010-ben Lengyelországban felavatták a Świebodzin-i Krisztus király szobrot, amelynek magassága 36 méter. 2022 óta a legnagyobb Krisztus-szobor, a Cristo Protetor – A védelmező Krisztus szobra, 37,5 méteres magasságával Brazíliában található. A leghíresebb Krisztus-szobor, a Rio de Janeirói Cristo Redentor – A megváltó Krisztus szobra, ehhez képest csak 30 méter magas, így jelenleg a világ nyolcadik legnagyobbja.

Innen fentről három fából készült kilátó platformról is meg lehet csodálni a Cochabambára és a hegyekre nyíló kilátást. A nap lassan nyugovóra tért, mi pedig kerestünk egy nyugodt helyet, ahonnan a naplementét nézhettük, mivel a kilátók telis-tele voltak turistákkal. Közben elhaladtunk egy étterem mellett, amely a bejáratnál kiállított drága whiskyket árult és borozásra invitált. Ennyit az alkoholtilalomról, gondoltuk kissé felháborodva. Kis idő múlva találtunk is egy megfelelő ülőhelyet, majd elővettünk még két „vésztartalék” doboz sört a hátizsákunkból. A nap eközben szép lassan lement Cochabamba legmagasabb hegyei mögött és pompás vörös színben fürdette a várost, melyre válaszul kigyúltak az első fények is. A hegyek közül a legmagasabb, vagyis az 5030 méter magas Pico Tunari őrtoronyként emelkedett a város fölé.

San Sebastian domb

A város déli részén, közvetlenül a buszpályaudvar mellett emelkedik a San Sebastian domb, melyet szinte teljesen benőttek az óriáskaktuszok. Modern parkosítását csak az utóbbi években fejezték be.

A Coronilla hősei

A domb tetején egy emlékmű áll cochabamba női hőseinek tiszteletére, akik 1812. május 27-én harcoltak José Manuel de Goyeneche spanyol tábornok ellen. A tábornok a Huaqui csatában aratott győzelem után La Pazból Cochabamba felé tartott. Amikor 1812. május 24-én elérte Pocona falut, csatába keveredett Esteban Arze bolíviai parancsnokkal, akinek csupán 4000 gyengén felfegyverzett katonája volt. Amikor Arze elvesztette tüzérségét, Cochabamba kormányzója, Mariano Antezana visszavonulásra utasította. A spanyol Goyeneche tábornok seregével együtt megindult Cochabamba felé, ahol a város kormányzója rögtön megadta magát. A spanyol tábornok azonban nem fogadta el a kormányzóval kötött megállapodást, bevonult városba és felkutatta a vezetőket. Amikor a katonák benyomultak a házakba, a cochabambai nők szembeszálltak a velük és azt kiabálták: „A mi otthonunk szent!”. Az arisztokrata Manuela Gandarillas ekkor arra vette a nőket, hogy álljanak ellen és harcoljanak a katonák ellen a város védelmében, mondván: „Ha nincs több férfi, akkor itt vagyunk mi, szembenézünk az ellenséggel és meghalunk az országért”. A hősnők a San Sebastian-hegyen, a La Coronilla nevű helyen sáncolták el magukat, ahol kétórás kard- és tűzharc után a spanyolok elfogták őket. Bolívia függetlenségét csak 13 évvel később kiáltották ki. A függetlenségéért harcoló nők bátorságának emlékére Hernando Siles Reyes elnök 1927-ben országos anyák napjává nyilvánította május 27-ét.

A kultúrák udvara

Ez a műalkotás a cochabambai nők legfontosabb értékeit mutatja be: pl. erősek, függetlenek, interkulturálisak, szolidárisak, családosak és még sok más.

A függetlenség udvara

A függetlenséggel az egykori Felső-Peru önálló országgá vált, amelyet felszabadítójáról, Simón Bolívarról neveztek el: így született meg Bolívia. Ezen a téren az összes nagyobb bolíviai város nevei, valamint azok függetlenségért folytatott harcokban kiemelkedő férfiak és nők nevei láthatók.

Közlekedési eszközök

Helyi érdekű vasút (Mi Tren)

Bolíviai utazásunk során Cochabambában láttunk először villamost. Az 2022-ben átadott elővárosi vasút köti össze a várost a környező Quillacollo, Vinto és Sipe Sipe településekkel. Jelenleg két vonal üzemel, a harmadik pedig még építés alatt áll. A Pico Tunari túránk előtt mi is ezzel utaztunk Quillacollóba, miközben úgy éreztük magunkat, mintha egy svájci villamoson ültünk volna. Később kiderült, hogy az ultramodern vasút valóban egy svájci cég munkájának gyümölcse.

Buszok

A városba látogatóknak általában rögtön feltűnnek a színes Volkswagen és Dodge buszok az 1940-es és 50-es évekből. Ezek a vicces kinézetű buszok szállítják az utasokat az egész városban. Mi este utaztunk velük és amikor beszálltunk, úgy éreztük magunkat, mint Harry Potter a Kóbor Grimbuszon. A buszsofőr a sötétben ült a nagy, díszes kormánykerék és a villogó műszerfal előtt. A folyosót élénk LED-lámpák díszítették, melyek hol rózsaszín, hol kék színben ragyogtak. Mi az hátsó sorban ültünk, ahol úgy repkedtünk balról jobbra, mint egy krumplis zsák. A busz ajtaja az teljes út alatt nyitva maradt, így az emberek akkor ugrottak fel és le, amikor csak akartak. Bolíviában nincsenek buszmegállók. Ha busszal vagy mikrobusszal akarsz utazni, akkor az út szélén állva kinyújtod a kezed, mire a jármű megáll, te pedig felugrasz és már indul is. Leszállási igény jelzése kiabálással történik.

Mikrobuszok

A mikrobuszok, más néven trufik vagy kollektívók, olyan nyilvános közlekedési eszközök, amelyek akár 15 embert is szállíthatnak, attól függően, hogy mennyire akarsz összepréselődni. Trufiban utazni mindig izgalmas, mert általában a legváratlanabb és legfurcsább dolgok történnek az emberrel. Az utasszállító elsődleges funkción túlmutatva a helyiek a 20 kg-os rizses zsákoktól kezdve, a banánpalántákon át, az építőanyagokig mindent ezekkel szállítanak.

Egyszer egy kis faluban egy férfi megállította a buszunkat és felpakolt a tetőcsomagtartóra kb. 50 db 5-10 méteres kábelvédő csövet. A következő faluban egy másik leszedte őket, és kifizette az árát a sofőrnek. Az egész „bevásárlás” kb. két percig tartott és már robogtunk is tovább. A Pico Tunari-hoz vezető kalandos utunkról pedig itt olvashatsz.