Potosí

2023. 06. 20.    20 perc     0 hozzászólás

Miután a Bolívia délnyugati részén tett 3 napos terepjárós túránk után néhány napot pihentünk Uyuniban, busszal folytattuk utunkat északkelet felé, a 200 km-re fekvő Potosí bányavárosába. Ez szintén az Altiplano fennsíkon található, és több mint 4000 m tengerszint feletti magasságával a világ egyik legmagasabban fekvő városa. Utunk során kopár tájon haladunk keresztül, víz nélküli kanyonokkal és kevés növényzettel.

Amikor elértük Potosit, teljesen letaglózott minket a zaj, a szűk utcák és a nagy, szmogos autóforgalom. Az utcák tele voltak emberekkel, akik próbáltak A-ból B-be eljutni. Nők ültek a járdaszegélyeken, és élelmiszert vagy színes kötött dolgokat árultak, miközben hangosan kiabálták, hogy milyen termékeket árulnak és mennyi pénzért. Sok nő hátán óriási színes kendő volt, amiből általában egy kisbaba kandikált ki.

Hatalmas hátizsákjainkkal sétáltunk a forgatagban. Minden lépésnél vigyáznunk kellett, nehogy belelépjünk egy mély gödörbe, átessük valamin, vagy fennakadjunk egy stand tetején. Izgalmas és egyben fárasztó volt, mert szinte folyamatosan felfelé kellet gyalogolni, ami ebben a magasságban hamar kifullasztott minket. A sok benyomástól letaglózva ékeztünk meg szállásunkra.

Városnézés

Egy ingyenes gyalogos városnéző túra során sokat megtudtunk a város történelméről. A 17. században Potosí a világ egyik legnagyobb városa volt, nagyobb, mint London vagy Párizs. Ennek oka, hogy a mellette levő hegyben létezett a világtörténelem legnagyobb ezüstérc lelőhelye, melyet emiatt Cerro Ricónak, azaz a gazdag hegynek neveztek el. A becslések szerint a spanyol gyarmati uralom alatt Potosíban annyi ezüstöt bányásztak itt ki és szállítottak át Spanyolországba, amiből elméletileg akár egy tiszta ezüstből készült hidat is lehetett volna építeni a két kontinens között. Sajnálatos módon az ezüst bányászata és feldolgozása egyidejűleg annyi emberéletet követelt, hogy az odaveszettek csontjai is elegendő építőanyagot biztosítottak volna ugyanehhez az elméleti hídhoz. Az ezüst mellett ónt, rezet és különféle más érceket is bányásztak és bányásznak ma is. Állítólag nagy vaslelőhely is található a hegyen, amit azonban egyelőre érintetlenül hagytak a jövő generációinak.

A városképet a 17-18. századi gyarmati stílus jellemzi. Kövezett utcák, barokk templomok és kőívek emlékeztetnek az európai városokra. A gyarmati épületek 1987 óta az UNESCO Világörökség részei. Általában véve Potosíban nem évszakos, hanem inkább napszakos klímaváltozásról beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy a napi hőmérsékletingadozás az éjszakák és nappalok között nagyobb, mint nyár és tél között. Ezt egy helyi asszony is alátámasztotta, aki az út mentén lévő háza árnyékában, hűtőszekrény nélkül fagylaltot árult. A fagyi alapanyaga előző este édesburgonyából készül, ami aztán éjszakára a tetőre vagy nyitott padlásra kerül és másnapra jéggé fagy.

Mivel a spanyolok ebben az extrém magasságban nagyon fáztak, ezért fából készült erkélyeket építettek, melyek napközben a nap hatására kellemesen felmelegednek. A fa díszes erkélyek ma is jellemzik a városképet, melyekkel szemben elvétve, franciák által épített vaserkélyeket is látni. Egy másik, hideg elleni építészeti megoldás a rendkívül keskenyre szabott utcák voltak, melyek a város melegét jobban megtartották. A keskeny utcák a mai korban teljes közlekedési káoszhoz vezetnek. Minden utca egyirányú, parkolni mindenhol tilos, és a gyalogos járdák olyan keskenyek, hogy amberek az utcán, dudáló autók és buszok között gyalogolnak. Bolíviában gyalogosok egyébként sincsenek nyerő helyzetben. Sok városban egyáltalán nincsenek közlekedési lámpák, se járdák. A felfestett zebrák csak dísznek szolgálnak, a legtöbb autós azt sem tudja mire valók. Ezen próbál változtatni a gyalogátkelő népszerűsítő program, aminek keretében zebrának öltözött, jelmezes fiatalok ugrálnak a kereszteződéseknél, illetve segítik a forgalomirányítást. A diákok az így keresett kiegészítést jellemzően egyetemi tanulmányaikra teszik félre. 

Mielőtt a túra véget ért volna, elmentünk egy kis étterembe ebédelni, ahol salteñát ettünk. Ezek darált hússal és hagymával töltött tészta táskák, amik nagyon emlékeztettek minket a Chiléből ismert empanada-ra. A salteñákat itt kézzel készítették és egy fatüzelésű kemencében sütötték.

Pénzverde múzeum

Hogy a városnézésünk után többet tudjunk meg Potosíról és a bányászat körüli történelméről, elmentünk a Pénzverde Múzeumba. Ez volt az egyik legjobb múzeum, amiben valaha is jártunk. A tárlatvezetés magával ragadó és elképesztően informatív volt.

Cerro Rico hegyen már az inkák idején is ezüstöt bányásztak. A hegy gazdagságából természetesen a spanyolok is profitálni akartak, így 1545-ben megalapították Potosí települést, amely csupán néhány év alatt császárvárossá nőtte ki magát. Az itt bányászott ezüst a spanyol ezüstérmék fő forrása lett. Az ezüstérmék iránti nagy kereslet kiszolgálására, 1572-ben megépült a Casa Real de la Moneda, azaz királyi pénzverde, mely a spanyol gyarmati kereskedelem fontos központjává vált. A pénzverde megalapítása után a tiszta ezüstrudak mellett ezüstérméket is szállítottak hajóval Spanyolországba.

Hogy minél több munkást szerezzenek a bányákba, az egész országban azt a propagandát terjesztették, hogy jó béreket fognak fizetni. Ez eleinte sok embert vonzott Potosiba, de miután az emberek szembesültek a kemény munkával, a rendkívül rossz körülményekkel és az alacsony bérekkel, sokan ismét elhagyták a várost. Ez nagy felzúdulást keltett Spanyolországban, ami a királyt nyomásgyakorlásra késztette: Afrikai rabszolgákat szállítottak Potosiba, akiket aztán bányamunkára kényszerítettek. Azonban az afrikai származású munkások több okból sem váltak be. A ritka, magashegyi levegőhöz nem tudtak alkalmazkodni, valamint a nagyra nyílt szemük a szeles, hideg időben kiszáradt és fertőzések áldozatai lettek. Ez az Afrikából érkező rabszolga-szállítmányok leállításához vezetett, és a túlélő afrikaiakat az ezüstérc feldolgozásában vagy az alacsonyabban fekvő kokaültetvényeken vetették be. A spanyolok pedig innentől kezdve a helyi őslakosokat fogták kényszermunkára a bányában. Királyi rendelet szerint csak 3000 m-nél magasabban fekvő falvakból gyűjtötték a munkásokat, hogy ne legyenek problémáik a ritka levegővel.

Az ezüstérc feldolgozásához higanyt használtak, ami kioldotta az ezüstöt a kőzetből. A higany mérgező tulajdonságai miatt az emberek hajhullástól, valamint különböző bőr- és foggyulladásoktól szenvedtek. Az ezüstérc bányászata, és az azt követő feldolgozása során több millió ember halt meg katasztrofális munkakörülmények között.

A Cerro Rico hegyben, egyedülálló módon, akár több méteres, színtiszta ezüsttömböket is találtak. A kibányászott és megtisztított ezüstércet beolvasztották, és vagy ezüstrudakat öntöttek, vagy lemezeket préseltek belőle, amiket aztán érmegyártáshoz használtak fel. A vékony lemezek előállításhoz állatokkal hajtott, fából készült préseket használtak. Mivel az egyébként nagy teherbírású, őshonos lámák igahúzó munkára képtelenek voltak, a spanyolok először lovakkal próbálkoztak. Miután a lovak heteken belül belepusztultak a kemény munkába, az öszvérek kerültek sorra, melyek szintén csak 2-3 hónapig bírták. A lemezeket 3 fázisban, egyre vékonyabbra préselték, míg végül elérték az 1 mm-es vastagságot, ami az érmék gyártására megfelelő volt. A folyamatot gyorsan kellett végezni, hogy az ezüst ne hűljön ki. A lemezekből aztán érméket ütöttek, melyeket az utolsó lépésben megbélyegeztek.

A kész érméket és a ezüstrudakat hajóval szállították Spanyolországba.

Az ezüst tisztasága miatt az ezüstérmék puhák voltak, ami lehetővé tette, hogy a nagyobb ezüstérmékből apró ezüstdarabokat törjenek le, és azokat fizetésre használják. Hiszen ekkoriban az érméknek nem névleges, hanem tényleges értékük volt, vagyis nem az számított, mi van rájuk ütve, hanem hogy mennyi a tömegük. Egy idő után azonban a király megelégelte, hogy nem tudni, mennyi pénz van forgalomban, és elrendelte, hogy a tiszta ezüstöt más fémekkel ötvözzék. Az így készült új érmék jóval keményebbek voltak és nem lehetett belőlük darabokat letörni. Ezután az emberek az érmék tisztaságát fogukkal határozták meg. Minél puhább volt az érme, annál tisztább.

1773-ban a Casa de la Moneda pénzverde kinőte magát és a főtér túloldalán új épületet kapott, melyben ma múzeum működik. A Spanyolországtól való függetlenné válással és a Bolíviai Köztársaság 1825-ös megalapításával egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy Bolíviának saját pénzneme legyen, így 1827-ben a Casa de la Monedában először bolíviai érméket vertek. 1869-ben gőzgépekre, 1909-ben pedig elektronikus motorokra állították át. Azonban a villamos energia árának emelkedése miatt a pénzverde nem tudta folytatni működését, így 1953-ban 500 év után teljesen megszűnt itt az érmegyártás. Ma a bolíviai érméket Angliában és Franciaországban gyártják, és már nem ezüstből, hanem nikkelből készülnek.

Látogatás az ezüstbányában

Sokáig gondolkodtunk, hogy meglátogassuk-e az aktív bányát vagy sem. A munkakörülmények nem sokat javultak az elmúlt évszázadokban. A felnőtteken kívül gyerekek és öregek is dolgoznak a bányában, a legfiatalabb munkás életkorát 10 évre becsülik, a legidősebb 80 fölött van. Ahhoz, hogy a bányában dolgozhassanak, a munkásoknak nem csak tagságot kell vásárolniuk, hanem minden egyes munkaeszközért, mint például a ruházat, az arcmaszk, a robbantáshoz szükséges dinamit, vagy a magaslati betegség elleni kokalevél stb. saját maguknak kell fizetniük. Az ércek hazavitele, bármilyen apró kövekről legyen is szó, szigorúan tilos. Ha mégis megtörténik, a legenda szerint balszerencse sújtja majd a tolvajt. Mivel a bolíviaiak rendkívül vallásosak és babonásak, be is tartják ezeket a tilalmakat.

A látogatás elején elmentünk egy bányászati munkaeszköz boltba, ahol a bányamunkások a védőfelszereléstől és ruháktól kezdve, szerszámokon és italokon át, mindent megvásárolhatnak, még dinamitot vagy TNT-t is. Ami Európában már szinte elképzelhetetlen, itt még normalitás, hogy a munkavállaló mindent magának fizet. Mi itt most ajándékba vehettünk dolgokat, amiket a később a bányában szétosztunk majd a munkások között.

Miután bevásároltunk, elindultunk a hegyre, fel a bányához. A kisbuszon nagy volt a feszültség, mert mindannyian hallottunk a szélsőséges körülményekről, és magunk sem tudtuk, hogy a sötétség, a hőség, a bezártság, a magas porkoncentráció és az alacsony oxigéntartalom milyen hatással lesz ránk. Csoportunk hat fiatal utazóból, egy idegenvezetőből és két női kísérőből állt, akik fontos szerepet játszanak, mert rosszullét esetén kikísérnek. A túravezetőnk ezután kokalevelekkel kínált minket.

Délelőtt 10 óra körül értünk a bányához, a bejárat magassága körülbelül 4200 m. Már rajtunk volt az előre szétosztott gumicsizma, kabát, nadrág, sisak és fejlámpa. Megláttuk az első poros munkásokat, akik egy vastagon felpakolt csillével jöttek ki a sötét bányából, aminek tartalmát a különböző kőzetek összetételétől függően válogatva szórták le egy lejtőn, ahonnan később teherautóval szállítják tovább.

Az idegenvezetővel és a kísérőkkel folytatott „lelki támogató” motivációs beszélgetés után elindultunk és a következő 3-4 órára búcsút intettünk a napfénynek. „Szexi lámáknak” kereszteltek el minket, mostantól csak a pozitív gondolkodás a napirend! Felállítottuk a fejlámpáinkat és bementünk a sötét lyukba, ahol sisakjaink egymás után ütődtek az alacsony mennyezetbe. A levegő az első métereken még viszonylag friss volt, viszont beljebb haladva és a kijárattól távolodva, egyre porosabb és melegebb lett. A járatok közepén egyetlen sínpálya fut, melyet mindkét irányba használnak. Amint begördül egy csille, menedéket kell keresnünk a néhány méterenként az oldalfalba vájt, keskeny mélyedésekbe, melyek helyenként olyan messze voltak egymástól, hogy vissza kellett futnunk. Ha két csille találja magát egymással szembe, akkor az üreset leborítják a sínről oldalra, míg a teli elhalad mellette.

Egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk az egyre melegebb bányában, miközben mind az időérzék, mind a távolságérzet megszűnt. A lélegzetvétel is egyre nehezebben megy és az egyre nagyobb por miatt fel kell vennünk a maszkot. Útközben munkásokkal találkozunk, akik izzadságtól ázva és porral borítva ültek az alagút szélén, hogy rövid pihenőt tartsanak. Nehézkesen lélegezve mesélnek nekünk kemény munkájukról és a jövőre vonatkozó terveikről. Legtöbbjük mindössze 18 éves volt, mindannyian csak rövid ideig akarnak ott dolgozni, mert maguk is tudják, milyen egészségtelen a munka. Miután felépítettek egy kis anyagi fedezetet, más munkát szeretnének vállalni, például taxis vállalkozást vagy boltot indítani. Egymás után adtuk át az ajándékainkat, majd tovább álltunk.

Idegenvezetőnk előhúzott egy adag TNT-t és kérdezte, hogy akarunk-e vele robbantani. Mindannyian beleegyezően bólintottunk, és fejünket behúzva sétáltunk egy folyosó végéhez, ahol csak egy kis nyílás látszott. Először összegyúrtuk a szürke gyurma állagú TNT-t, és átadtuk a vezetőnek, aki beledugta a gyújtózsinórt. Elmondta, hogy a munkások körülbelül 6-8 töltetet készítenek egyszerre, amelyeket aztán szétosztanak egy területen, figyelembevéve az ezüst „ereket” a hegyben. Eután néhány másodpercük van arra, hogy az összes fejet meggyújtsák, majd a lehető leggyorsabban elhagyják a veszélyes zónát.

Az idegenvezető meggyújtotta, majd bedobta a robbanótöltetet a lyukon, majd azt kiáltotta, hogy „FUTÁS”. Ez most komoly? Tényleg meggyújtotta? És mégis mennyi időnk van még? És hogy fogunk a gumicsizmámban, a fölöttünk görnyedő fadúcok alatt elfutni? Nem volt idő kérdésekre. Futottunk, egészen addig, míg a vezető szólt, hogy már elég messze vagyunk. Lihegve megálltunk. Már csak tíz másodperc, mondta. Megbabonázva vártunk, de semmi sem történt. Csend. Csak a lélegzetvételünket lehetett hallani a sötétben. Tovább vártunk 10, 20, 30 másodpercet, majd BUMM. A Hatalmas robaj óriási légnyomás lökettel érkezett felénk a sötétségből, amire talán senki nem számított. Többen is felsikoltottak ijedtükben. Nem tudtuk, mit tegyünk, hogyan reagáljunk. Minden olyan hirtelen történt. Az adrenalin elöntötte az agyunkat. Mindannyian tágra nyílt szemekkel néztünk egymásra, és néhány másodperc múlva hangosan nevetni kezdtünk, ami meghozta a kívánt megkönnyebbülést. Mély lélegzeteket vettünk, amennyire csak lehetett a maszkok és a poros levegő alatt. Néhány perc múlva az idegenvezető sürgetett minket, hogy menjünk tovább. Semmi sem okozna nagyobb örömet, mint újra kint lenni és lélegezni, gondoltunk magunkban. Végre kiszabadulni a bezártságból és a sötétségből.

Aztán az idegenvezető megállt, és azt mondta, hogy két lehetőségünk van. Vagy visszamegyünk ugyanezen az úton, vagy átmegyünk erről az 1-es szintről a 2-esre, ami 70 méterrel lejjebb van. De az út meredek és keskeny, helyenként kúszni kell, és ami a legrosszabb: nincs visszaút. Ha egyszer úgy döntünk, hogy erre megyünk, akkor végig kell követnünk az ösvényt. Mindenki kérdőn nézett egymásra. Senki sem akart igazán igent vagy nemet mondani, tétovázás volt a levegőben.

A vezető leereszkedett a lyukba, és azt mondta, jól gondoljuk meg, innen még meg lehet fordulni. Az első csoporttag lement, és nem jött vissza. Vártunk. Vajon most tovább ment? A vezető kiáltotta: jöhet a következő. Oké, akkor most lemegyünk? Most dőlt el? Mi lesz, ha pánik- vagy köhögési rohamot kapunk odalent a poros levegő miatt? Erre nincs idő, indulás! A csoportunk utolsó tagjaiként ereszkedtünk le a homokos és meredek lejtőn. Egy ponton túl guggolva, aztán pedig csak hasalva lehetett előre kúszni az alagútban. A homokos talajon fekve, kemény sziklákkal körülvéve azon tűnődtünk, hogy mi a fenét keresünk itt. Tovább kúsztunk, de a járat egyes részeken annyira szűk volt, hogy az ember szinte beleszorult. Örökkévalóságnak tűnt ez a 70 méter szintkülönbség, és még csak a felénél jártunk. Egyre lejjebb és lejjebb másztunk, közvetlenül mellettünk lévő mély lyukak mellett, biztosítás nélkül. Közel kellett maradnunk a falakhoz, nehogy lezuhanjunk. A végén még utolsó egy meredek, homokos lejtő, aztán egy létra. Míg végül elértük az alsó szintet. Megcsináltuk!

Újra összegyűltünk és szívből örültünk, hogy végre kijuthatunk innen. Mindenki szaporán szedte a lábát a kijárat felé. Minden egyes lépéssel hűvösebb és frissebb lett a levegő, míg aztán egy utolsó kanyar után végre megláttuk a napfényt az alagút végén. Szinte éljenezve rohantunk kis a sötét, poros földalatti világból. Talán még soha életünkben nem örültünk ennyire a napfénynek, mint ez után a néhány óra után. Tovább sétáltunk, újra megláttuk a munkásokat, és ijesztően döbbentünk rá, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert nem kényszerülünk többet ebbe a földalatti pokolba.

Most testközelből tapasztalhattuk meg a szörnyű munkakörülményeket, melyekben az emberek ugyanúgy dolgoznak, mint többszáz évvel ezelőtt, munkagépek nélkül, kizárólag kézzel. Mi már ez után a pár óra bent tartózkodás után és maszk viselés ellenére is napokig küszködtünk köhögéssel, hangunk pedig elment. A munkások itt minden nap 8-10 órát dolgoznak ilyen körülmények között. Sok munkás 45-50 éves korában hal meg a munka következményei, például a tüdőgyulladás miatt. Sok kérdés merül fel ilyenkor az ember fejében, amikre nem kapunk választ. Mindenesetre pár órára kiszakadhattunk az európai naivitásunkból és láthattuk a való életet. Ez a túra egy életre szóló élmény volt, amit nem fogunk egy könnyen elfelejteni. Ha valaki Potosiban jár és kíváncsi erre, csak erős idegzetűeknek ajánljuk, klausztrofóbia és tüdőproblémák nélkül.

Hozzászólások