Délnyugati kör – terepjárós túra

2023. 06. 14.    18 perc     0 hozzászólás

Bolívia és talán egész Dél-Amerika egyik legnépszerűbb turista programja az úgynevezett Délnyugati kör (Southwest Circuit). Végtelen lehetséges kiindulópont és különböző verzió létezik, de a legfőbb látványosságok mindig ugyanazok: az Altiplano egyedülálló tájai és állatvilága, és persze a Salar de Uyuni, a világ legnagyobb sósivatagja.

Mi egy 3 napos klasszikus verziót választottuk, ami számunkra egyben a Chiléből Bolíviába való átutazásra is szolgált. Utunk a partvidéki Atacama-sivatagból először az Altiplanón, vagyis Bolíviai-magasföld fennsíkján keresztül vezetett. Ez világ második legnagyobb magashegyi fennsíkja a Tibeti-fennsík után, közel 170 000 négyzetkilométeren terül el Dél-Amerika középső részén a dél-perui Titicaca-tótól több mint 1000 km-en át Argentína és Chile északi részéig. Az átlagos tengerszint feletti magasság 3600 m.

A chilei San Pedro de Atacamából indulva, a bolíviai Eduardo Avaroa Nemzeti Parkon keresztül vörösesbarna vulkánok, gőzölgő gejzírmezők, színes lagúnák, homokos sivatagi tájak, bizarr sziklaalakzatok, meredek völgyszurdokok, hófehér sós síkságok és kaktuszokkal borított szigetek mellett, egészen a bolíviai Uyuni városáig utaztunk. Eközben láthattuk, hogyan nyerik az étkezési sót a sivatagból és kóstolhattunk kézműves söröket kaktusz és kokacserje ízesítéssel. Az egyik legváltozatosabb túra, amit csak el tudunk képzelni.

1. nap

Reggel 6:45-kor az utazásszervezőnk egy kisbusszal jött értünk a hostelünkbe. A 27-es úton egyenesen a bolíviai határhoz mentünk. Az utat már ismerjük, mert néhány napja erre mentünk a Toco vulkánhoz. Ezúttal néhány 100 méterrel tovább haladva balra fordulunk a határátkelő irányába, melynek neve Complejo Fronterizo Hito Cajón. Odaérve további kisbuszok sora fogad minket, akik szintén a határátkelő 8-órás nyitására várnak. Körülbelül fél órát várakoztunk 4600 méter magasan a fűtetlen kisbuszokban. Előttünk a Licancabur és a Juriques, mögöttünk pedig a Toco vulkán magasodnak.

A határátkelés simán ment. Fontos, hogy az ember a belépéskor kapott PDI-okmányt, vagyis egy papír fecnit a teljes idő alatt megőrizze és kilépéskor ismét leadja. E nélkül a cetli nélkül ugyanis illegális bevándorlónak számítasz Chilében. A mi hatfős csoportunknak azonban minden irata rendben volt, így már robogtunk is tovább a bolíviai ellenőrzőponthoz.

Itt a határon, Bolívia délnyugati csücskénél átültünk egy 7 üléses, V8-as benzines Toyota Land Cruiser terepjáróra, melyeket a japánok kifejezetten ezekre a szélsőséges körülményekkel teli régiókra építenek. A következő napokban az Altiplano belsőbb területein, nemhogy aszfaltos, de semmilyen utakat sem nagyon fogunk látni.

Laguna Blanca és Verde

Mielőtt elindultunk volna, kaptunk egy egyszerű reggelit: sajt, felvágott, kenyér, aprósütemény, valamint kávé és tea. Újult erővel vágtunk neki első kalandunknak, a lagúnák útjának, amelyen a különböző színű tavak mellett haladunk majd el. Első megállónk a két ásványi lagúnánál, a Laguna Blancánál és a Laguna Verdénél volt, amelyek 4300 méteres tengerszint feletti magasságban, közvetlenül a két sötétvörös vulkán, a Licancabor és a Juriques mellett helyezkednek el. Mindkét tó élénk színeivel kitűnik a marsbéli tájból. Ahogy a neve is mutatja, a Laguna Blanca tejfehér, ami az olyan ásványi anyagok, mint a kalcium, a nátrium és a bórax, vízbe mosódásának eredménye. A Laguna Verde közvetlenül mellette található, és kettejüket egy kis folyó köti össze. Az ő ásványianyag-tartalma azonban más, mivel főleg magnéziumot, kalcium-karbonátot, ólmot és arzént tartalmaz, ami a zöld színt eredményezi. Minél erősebben fúj a szél a tó felett, annál több üledéket kavar fel a fenékről, és annál sötétebb zöldnek tűnik a tó. Mivel a mi esetünkben nem fújt szél, a tó enyhén zöldesnek, inkább kékesnek tűnt.

Salvador Dalí sivatag

A vörösesbarna tájon folytattuk utunkat a Salvador Dalí-sivatagba (Desierto de Salvador Dalí). Nevét a spanyol festőről, Salvador Dalíról kapta, mert szürreális műveiben hasonló sziklaalakzatok szerepelnek. Ez egy 110 km²-es kősivatag, melynek területén elszórtan a legkülönbözőbb formációkban előforduló kopár sziklák emelkednek ki a körülöttünk lévő vörösesbarna homokból. A vasból, rézből és különböző szulfátokból álló ásványi lerakódások a színek tengerét hozzák létre a környező hegyekben.

Termas de Polques

A földúton továbbhaladva ebédidőben értük el Termas de Polques-t, egy 30 °C-os, édesvizű meleg forrást. Ha valaki szeretne, itt több mint 4000 m tengerszint feletti magasságban termálfürdőzhet. Az enyhén gőzölgő víz csábítónak tűnhet, mi viszont a jeges szél miatt kihagytuk és inkább a mögötte lévő tó mentén sétálunk egyet, ahol különböző madarakat láttunk, amelyek a vízben kerestek táplálékot.

Sol de Mañana gejzírek

Egy meleg ebéd után a Sol de Mañana gejzírekhez mentünk, amelyek 4850 m-es tengerszint feletti magasságukkal a világ legmagasabb gejzírmezejét alkotják. A chilei El Tatio gejzírekhez hasonlóan ezek a gejzírek is az Altiplano-Puna vulkáni régióhoz tartoznak, amely az amerikai és a dél-csendes-óceáni lemez súrlódásából alakult ki. Habár helyileg nem esnek távol egymástól, ezek a gejzírek másképp néztek ki: itt kevesebb fumarolát, vagyis vulkáni nyílást lehetett látni, de ezek vízgőz- és vulkáni gázkibocsátása viszont intenzívebb volt. A levegőben terjengő záptojásszag a hidrogén-szulfidról tanúskodott. Szürkésen bugyborékoló iszaplyukak absztrakt mintákat alkottak az iszapban. A magas, 200 °C feletti hőmérséklet és csúszós, sáros talaj miatt érdemes a nyílásoktól néhány lépés távolságot tartani. Vicces fotókra persze azért itt is jutott idő.

Laguna Colorada

A bugyborékoló sárgödrök és gőzfelhők természeti látványától lenyűgözve indultunk tovább a Laguna Colorada felé. Ez lagúna az itt uralkodó ásványok és algák miatt vörösesbarna színű, ezért Laguna Roja-nak, vagyis vörös tónak is nevezik. A szélein a bórax nevű ásvány fehér lerakódásai találhatók. Ezenkívül planktonban is gazdag, ami miatt három különböző rózsaszín flamingófaj kedvelt helye: a chilei, az andoki és a rövidcsőrű flamingók. Egy kis parkosított ösvényen keresztül különböző szögekből is megtekinthető a tó, amely minden alkalommal a vörös szín más és más árnyalatát mutatja.

A Laguna Colorada volt az utolsó megállónk a mai napra, mielőtt tovább indultunk a Villa Mar nevű falu irányába, ahol ma este aludni fogunk. Körülbelül egy órás út után a kopár, homokos táj megváltozott, és egyre gyakrabban láttunk nagyobb, sárgás-zöldes bokrokat. A nap lassan lenyugodott, pasztellszínek tengerévé változtatva az eget, mi pedig völgymenetben haladva magunk mögött hagytuk a vörös vulkánokat. Előttünk feltűntek a bolíviai Andok, melyek a vulkánokhoz képest sokkal nyersebbnek tűnnek: színük piros helyett szürke, helyenként fehér csúcsokkal.

Villa Mar

Fáradtan, 2 óra vezetés után érkeztünk meg a szállásunkra, Villa Marba, amely még mindig 4000 m magasság felett van. Ma nem sokat gyalogoltunk, de mégis kimerültnek éreztük magunkat. Sós és édes kekszekkel, valamint forró teával és kávéval fogadtak minket a világos színekkel díszített étkezőben. Vacsorára forró zöldséglevest és marhahúst ettünk kinoával, ami eredetileg Bolíviából származik. A vizet tetőre szerelt napkollektorokkal melegítik, aminek következtében kora reggel csak hideg víz van. A hálószobákban fűtőtest hiányban 5-6 réteg vastag takaróval lehet a hideg ellen védekezni.

2. nap

A tegnapi lagúnák napja után, a mai nap a sziklák és sziklaképződményekről szólt. A napot amerikai palacsintával indítottuk. Ezután Jugo, a sofőrünk rögzítette és piros ponyvával takarta le a hátizsákjainkat a terepjáró tetején, miközben mi fotókat készítettünk a szállásunk mellett legelésző lámákról. Utunk a vörös, növényszegény tájon keresztül a Valle de las Rocasba, a sziklák völgyébe vezet.

Sziklák völgye

Itt a szél koptatta sziklaalakzatok jelentik a fénypontot, amelyek különbözőbb formákat öltenek. Meglátogattuk például a Copa del Mundót, melyet a labdarugó világbajnoki trófeáról neveztek el. Minket inkább egy emberi fejre emlékeztett, mert bármelyik irányból is néztük, arcokat fedeztünk fel benne. Nem messze innen volt található a Camello de Piedra, egy kőből formálódott teve. Egyszerűen lenyűgöző, milyen látványos szobrokat alkotott a természet.

Vulkáni sziklák

Csupán néhány perc autóútra innen megálltunk a Rocas Volcánicas-nál, amelyeket a közeli vulkánok lávája hozott létre és az időjárás (főként a szél) évezredek alatt erodálta. A sziklákban lévő lyukak és barázdák miatt viszonylag könnyű felmászni rájuk, így csodálatos kilátás nyílt élénk föntről. Manapság azonban már szinte senki nem nevezi eredeti nevükön ezeket a sziklákat. Több legenda is kering róluk, az egyiket Jugo, az idegenvezetőnk mesélte el: Bolívia kb. 20 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit a nemzetközi turizmus előtt. Ebben az időszakban egy falubeli találkozott egy kerékpárossal a sziklaalakzatok között, és megkérdezte tőle, hogy mit keres itt. Mire ő azt válaszolta, hogy eltévedt. Amikor pedig azt kérdezte tőle, hogy honnan jött, azt mondta, hogy Olaszországból. Azóta a hívják ezt a helyet Ciudad Perdida Italiának, azaz elveszett olasz városnak.

Laguna Negra

Látványos sziklatájaktól lenyűgözve folytattuk tovább a Laguna Negrához, azaz a fekete tóhoz. A parkolóból egy folyó mentén tett rövid sétával jutottunk el a lagúnához, melyet szintén különleges sziklák zártak el a külvilágtól. Sok különböző színű láma mellett haladtunk el, akik a déli napsütésben élvezettel legeltek a zöld folyóvölgy mentén.

Felmásztunk a sziklákra, hogy jobban szemügyre vegyük a sötétkék lagúnát. A lagúna partján nőtt sárgászöld fűben őshonos fekete kacsák bújnak meg, melyek hangos hápogása az emberi nevetéshez hasonlít. A helyiek szerint a turistákon nevetnek. A lagúna túloldalán egy másik helyi állat is megmutatta magát, amely a dél-amerikai rágcsálók családjába tartozik: Az úgynevezett déli macskanyúl, ami szerintünk inkább a nyúl és az egér keverékére hasonlít és a csincsillák családjába tartozik.

A lagúnát a sziklákon megkerülve, a szomszédos völgyben egy részben befagyott folyót követve jutunk vissza a parkolóba. Az ottani kőházak egyikében egy kőasztalnál kaptunk bolíviai darált húsos rakott krumplit ebédre.

Anaconda folyó kanyonja

Ebéd után az Alota-Cañonhoz, vagy ismertebb nevén Cañon del Rio Anaconda, azaz az Anaconda-szurdok felé vettük az irányt. A folyó az Anakonda nevet a kígyóra emlékeztető, végtelen kanyargása miatt kapta. A folyó az évezredek során egyre mélyebbre és mélyebbre vájta magát a völgybe, és így kígyószerű sziklaalakzatokat hozott létre. Ma az egyik sziklaszirt kilátópontként szolgál a turisták számára, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a mély szurdokra.

Julaca

Innen a Julaca nevű faluba mentünk, ahol helyi kézműves söröket kóstoltunk, quinoa, kaktusz vagy kokalevél ízesítéssel. Hangos zene mellett, a lemenő nap fényében ittuk meg a söröket és néztük a nyüzsgést, mielőtt a mai napon utoljára szálltunk be a terepjárónkba.

Colcha K

Könnyed bolíviai zene kíséretében hajtottunk tovább Altiplanón. Minél északabbra haladtunk, annál zöldebb lett a táj. A kopár, vörösesbarna, homokos területeket egyre inkább benőtték a fűfélék és megjelentek a kezdetben kisebb, majd nagyobb folyók is, számos flamingóval és lámával. Nem sokkal sötétedés előtt értük el Colcha K.-t, ahol egy sóhotel várt minket. Ennek a szállodának minden egyes szerkezeti eleme sóból készült (a tartószerkezeteket leszámítva). A falakat szintén sóból készült falfestmények díszítették, amelyek a régió állatvilágát tükrözték. Vacsora után sóágyban aludhattunk. Minden jel arra utalt, hogy közeledünk a sósivataghoz.

3. nap

A mai nap a sóról szólt. Reggel 5-kor csörgött az ébresztőóra, mert még napfelkelte előtt akartuk elérni a Salar de Uyuni sósivatagot.

A vastag sóréteg alatt található a világ egyik legnagyobb lítiumlelőhelye, az első becslések szerint 100 millió tonna. Chilével és Argentínával együtt Bolívia birtokolja a világ elérhető lítiumkészletének több mint felét, melyet lítium háromszögnek is neveznek. A lítium, vagy másnéven a jövő olajának bányászata azonban a Salar de Uyuniban nagyobb kihívást jelent, mint például a szomszédos Chilében. Ennek legfőbb oka a novembertől áprilisig tartó esős évszak, mely a tradicionális párologtatómedencés eljárást nagyrészben ellehetetleníti. Emiatt érdembeli kitermelés még nem kezdődött meg, ami a jövőben a közvetlen lítiumkitermelés (DLE) technológiájával rohamosan változhat.

Az esős évszak viszont a turizmus számára kedvező, hiszen a sómező 10-20 cm mélységű vízzel a felszínén, minden évben a világ legnagyobb természetes tükrévé alakul. Ez állítólag olyan szürreális látványt nyújt, hogy az ember nem tudja eldönteni, hogy a földön vagy a felhők között sétál-e. Mivel az éves párolgás mértéke jóval nagyobb, mint az esős évszakban lehulló csapadék mennyisége, a június és október közötti száraz évszakban a tó teljesen kiszárad, és egy mérhetetlen hófehér sómezőt hoz létre, végtelen számú, sóból kialakított poligonnal díszítve.

Salar de Uyuni

Miután felpakoltuk a hátizsákokat a terepjáróra, 5:45-kor elindultunk. Sötét volt, és a hőmérséklet a kétszámjegyű mínuszok tartományában. Vastagon felöltözve ültünk be a hideg autóba, fölöttünk csillagos égbolt, alacsony állású, növekvő holdsarlóval és jól kivehető tejúttal. Egy órán át autóztunk a Salar de Uyuni végeláthatatlan felszínén, miközben a nap lassan felkelt és a horizontot drámai vörös színű tengerré változtatta.

Amikor kiszálltunk az autóból, a természet egyedülálló szépsége a maga teljességében mutatkozott meg. A kezdetben élénkvörös színű sókéreg a napfelkeltével fokozatosan hófehérre változott. Az extrém hideg miatt olyan érzésünk volt, mintha egy befagyott tavon állnánk. Minden egyes lépésnél úgy ropogott alattunk a sókéreg, mintha fagyott hóban lépkednénk. Bármelyik irányba néztünk, különböző méretű és formájú sokszögeket láttunk, amelyek a horizontig nyúltak. Addig maradtunk, amíg a nap olyan magasan állt, hogy az égbolt élénk kékre változott.

Incahuasi sziget

A fehérségtől elbűvölve tovább indultunk a Isla Incahuasi-ra, ami egy, a Salar közepén, 100 méter magasan kiemelkedő sziget. Neve kecsua nyelven az inkák házát jelenti, akik a szigetet szent áldozati helyként használták. Minél közelebb értünk, annál jobban kivehetőek voltak a több (tíz) méter magas kaktuszok, amelyek az egész szigetet belepték. Katja szemei úgy csillogtak, mint egy kisgyereké, aki egy tábla csokoládénak örül. Kiszálltunk, és körbesétáltuk ezt az egyedülálló, elszigetelt ökoszisztémát az egyébként kopár, fehér táj közepén: Egy kaktuszsziget a végtelen, sós sivatag közepén. A sziget nagyrészt vulkanikus kőzetből és megkeményedett korallokból áll, amelyek a Tauca-tó idejéből származnak. A szigeten több kis természetes alagút és barlangrendszer is található. Az Echinopsis atacamensis kaktuszok évente kb. 1 cm-t nőnek, vagyis a 10 méteres példányok több mint ezer évesek. A legmagasabb pontról csodálatos 360°-os panoráma nyílt a Salar de Uyunira. A 140 km hosszú és 110 km széles sósivatag egyik végét sem lehetett innen látni (összehasonlításképpen a Balaton 77 x 14 km).

A sziget lábánál elfogyasztott édes reggeli után Uyuni felé vettük az irányt, ami még mindig 70 km-re van. Útközben több kisebb megállót is beiktattunk és természetesen nem maradhatott el egy kis fotózás sem.

Zászlók tere

A következő megálló a Plaza de las Banderas, azaz zászlók tere volt. A 2012-ben nemzeti műemlékké nyilvánított zászlók színes tengere élénken kiemelkedik a fehér háttérből. Sajnos sem a német, sem a magyar zászlót nem találtuk, de ha valaki erre jár, hozhat magával. Innen csak néhány méterre található a Dakar-emlékmű, hiszen több mint 10 éven át, 2009-től 2019-ig Dél-Amerikában rendezték meg a világ legjelentősebb hosszútávú és sivatagi raliversenyét, a Dakar-ralit. Az eredetileg Párizs és Szenegál fővárosa, Dakar között zajló futam helyszínének megváltoztatása mellett akkor döntöttek a szervezők, amikor 2008-ban terrorista fenyegetések és lázadások miatt a lebonyolítása az eredeti útvonalon lehetetlenné vált. Az egyik szakasz pedig a Salar de Uyuni területén haladt keresztül. A sportrendezvény a turizmus fellendítése mellet sajnos jelentős és visszafordíthatatlan természeti és régészeti károkat is okozott.

Az emlékmű mellett kézműves termékeket és italokat árusító standok álltak. Mi szuvenírek vásárlása helyett inkább meghívtuk magunkat egy Cerveza Uyuni-ra, a régióból származó sörre. Az árus vigyorogva kérdezte, hogy elég hideg-e, miközben mi vastagon beöltözve a kezünkbe vettük.

Colchani

Ezután a Salar keleti partján fekvő Colchani nevű kis faluba mentünk. Elsöre csak egy átlagos turista cikkeket árusító helynek tűnt. Az egész utca mindkét oldalon tele volt bádogtetős bódékkal, amelyek sóból készült emléktárgyakat, apró talizmánokat, kötött pulóvereket és sapkákat és még sok-sok mást árultak. Csak, amikor bementünk egyik házba, tudtuk meg, hogy ebben a faluban található Bolívia legnagyobb sófeldolgozó üzeme, ahol még mindig tradicionális kézi módszerrel bányásszák és dolgozzák fel a sósivatagból származó sót.

A sót először kupacokba halmozzák és megvárják míg megszárad. Ezután Colchani-ba szállítják, ahol kézzel aprítják, tisztítják és zsákokba csomagolják. A sósivatagban állítólag mintegy 10 milliárd tonna só található, amelyből évente 25 000 tonnát bányásznak és dolgoznak fel ebben a faluban. Néhány évvel ezelőtt a sót még főként cserekereskedelemben értékesítették, mely során láma-karavánokkal a mintegy 560 km-re fekvő Tarija városába szállítva, kukoricára, kokalevelekre és más árukra cserélték. Mára már teljesen kiépült az infrastruktúra, így a sót országszerte és a szomszédos Brazíliában is értékesítik.

Vonatok temetője

Utunk utolsó megállója Uyuni külvárosába esett, ahol meglátogattuk a vonatok temetőjét (Cemeterio de Trenes). Bolívia első vasútvonalát 1899-ben helyezték üzembe, ami Uyuni valamint Antofagasta között működött és elsősorban a bányászatban használták. A Huanchaca bányából kitermelt ezüstércet a chilei Antofagastán keresztül Európába exportálták. A vasúthálózat további bővítése érdekében a 20. század elején további vonatokat hoztak be Nagy-Britanniából, hogy Uyuniban csomópontot építsenek ki a környező nagyobb városok, például La Paz vagy Sucre, és a chilei kikötővárosok között (Bolívia 1884-ben a Salétromháborúban elvesztette tengerpartját, azonban békeszerződés alapján 3 kikötőt továbbra is vámmentesen használhat).

A konfliktusok és a bányaipar gazdasági összeomlása miatt az 1940-es évek közepén már nem volt nyereséges a vasúti összeköttetések fenntartása. A vasutakat ezért megszüntették, a gőzmozdonyokat és vagonokat pedig a sivatag szélén otthagyták. A só és az esőzések során az acélóriások idővel alaposan megrozsdásodtak, maradványaik ma turistalátványosságként szolgálnak. A közelben egy művészeti kiállítás is látható, ahol a fémhulladékból műalkotásokat, például egy zsiráfot vagy egy krokodilt építettek.

A látogatás után még egyszer utoljára elmentünk együtt ebédelni, majd rövid papírok kitöltése után Jugo elvitt minket a szállásunkra, ahol elbúcsúztunk. Három élményekkel teli nap van mögöttünk, amit soha nem fogunk elfelejteni.

Hozzászólások