Túra a Maragua kráterbe

2023. 08. 09.    23 perc    0 hozzászólás

A Cordillera de los Frailes, tükörfordításban a Szerzetesek hegysége egy hegyvonulat a Bolíviai Andok középső részén. A fővárosból, Sucreból négynapos túrát tettünk egy látványos és változatos természeti tájon keresztül. Ősi inka ösvényeken, misztikus sziklarajzok mentén sétáltunk, dinoszauruszok lábnyomait követtük, és egy kihalt vulkáni kráter közepén aludtunk. A túrát ezúttal túravezetővel tettük meg, mivel szerettünk volna elmerülni a quechua kultúrában. Rengeteget tanultunk a természetről és a helyi népek hagyományairól.

1. nap – Incamachay sziklarajzok

Telepakolt hátizsákjainkkal reggel 7 órakor mentünk a túraszervező irodájához, ahol túravezetőnkkel, Dinelsával találkoztunk. A kisebbik hátizsákjainkban az irodában hagytuk, tele olyan dolgokkal, amikre a következő 4 napban nem lesz szükségünk. A nagyobbik túrazsákjainkba kerültek az élelmiszerek, amit Dinelsa a következő napokra vásárolt be. Általában igyekszünk a lehető legkönnyebben túrázni, de Dinelsa más véleményen volt, és rengeteg kis dobozba csomagolt zöldséget, gyümölcsöt, sőt egy csomag lisztet és rengeteg fűszert, valamint kukoricakonzervet is cipelt, illetve cipeltetett velünk.

Mindhárman beültünk egy terepjáróba, és máfél órát utaztunk nyugatra, a Cordillera de los Frailes hegységbe. Egy gyors reggeli és Attila születésnapi süteménye után, 9 órakor indultunk túrázni. Már rögtön a túra elején megpillanthattuk a Maragua krátert, amit majd holnap fogunk meglátogatni. A kráter szürkészöld, jellegzetes hullámokkal tarkított, amelyeket az egykori vastag lávafolyam hozott létre.

A Chataquila-hegység bizarr, szürke sziklái mentén leereszkedtünk egy, az inkák által nagy kőlapokból épített lépcsőn, amely ma is nagyon jó állapotban van. A lépcső építőanyaga a környező réteges sziklákból származik, melyek minden irányban meredeken emelkedtek ki a földből. Az ösvényt sárgás fűfélék, virágzó bokrok és helyenként apró, tüskés fák nőtték körbe. A fák helyenként már elhaltak, ami a vidék súlyos szárazságról tanúskodott.

Az esős évszak itt januárban és februárban van, amikor a heves esőzések fordulhatnak a kis patakokat tomboló óriásokká változtatják. Az év többi része azonban száraz, a maximális hőmérséklet pedig 25°C körül alakul. És bár több mint 3000 méteres magasságban vagyunk, ebben a régióban nem esik hó, mivel a hőmérséklet ritkán csökken 10°C alá.

Egészen ebédidőig követtük a kőlépcsőt, és időnként megálltunk, hogy gyönyörködjünk a vöröses-lilás hegyek látványában. Körülbelül 9 km után a lépcső Incamachayban, egy nagy kiterjedésű sziklatömbhöz vezetett mindket, ahol a gyarmatosítás előtti időkből származó barlangrajzok láthatók. A vörös és fehér rajzok egyértelmű időrendi besorolása azonban még mindig bizonytalan. Ezen a misztikus helyen álltunk meg ebédre, ami puha fetasajtos paradicsomsalátából, különböző zöldségekből, zsemléből és tojásból állt. Amikor Dinelsa elmondta, hogy a tojásokat 30 percig főzte, jókat kellett nevetnünk, és ő is alig akarta elhinni, hogy nálunk Európában kevesebb mint 10 perc alatt megfőnek a tojások.

Jóllakottan pakoltuk össze a hátizsákjainkat, és megpillantottuk a kuruba nevű lila virágú növényt, amelyet banán-maracujának vagy banán-passiógyümölcsnek is neveznek. Nemrég a városban kóstoltuk ezt a gyümölcsöt, ami ízében a ribizli és a maracuja keverékére emlékeztetett.

Tovább követtük a kőlépcsőt, amely egy szurdokba futott lefelé. Körülöttünk minden irányban meredeken meredeztek a sziklák. Az egyik úgy nézett ki, mint egy sárkány vagy kígyó feje. Minél lejjebb mentünk lefelé, annál több frissen ültetett fenyő- és eukaliptuszfa tűnt fel, miközben az ösvény egyre lankásabbá vált, és fokozatosan vörösesbarna, homokos ösvényre változott.

Az eukaliptuszfákkal tarkított szurdok végén elhaladtunk egy kis patak mellett, amely a nap sugaraiban csillogott. Röviddel később elértünk egy kilátópontot, amely bepillantást engedett a következő völgybe, a Rio de Chaunaca-ba, valamint a Tumpeca falura. Tovább ereszkedünk lefelé, mivel át kellett kelnünk a folyón, hogy eljussunk túloldali útra, amely Chaunaca nevü faluba, vagyis a ma éjszakai szálláshelyünkre vitt.

A délutáni, magasan álló nap rettentő hőséget eredményezett. Többször is megálltunk, hogy bekenjük magunkat naptejjel, de végül csak a hosszú ujjú pulóverek segítettek. Az út elhaladt egy termőföld mellett, amelyet éppen öntöztek. Dinelsa elmondta, hogy ilyet még nem nagyon tapasztalt, és hogy az itteni lakosok is évről évre egyre jobban érzik a klímaváltozás hatásait.

A folyón egy függőhídon keresztül keltünk át, amely a túloldalon lévő szántóföld kellős közepén végződött. Egy kis ösvényt követve borsfák mentén haladtunk el. A termés héja helyenként még zöld volt, de lassan rózsaszínűvé változott. Amikor az összes szem mély rózsaszínűvé válik, a rózsabors érett és betakarítható. A rózsaszínű héj eltávolítása után napon szárítják és sólében áztatják. Az így kapott rózsaborsot elsősorban ételek díszítésére használják: a szárított bogyókat összekeverik egyéb borsfajtákkal, és átlátszó borsőrlőben ékítik velük az asztalt. Fűszerként nem érdemes bors helyett használni, mivel azt nem pótolja és a rózsapiros szemek íze nagyon gyenge. Túlzott fogyasztásuk légzési nehézséget, émelygést és hányást okozhat. Nem tévesztendő össze tehát a világ egyik legnépszerűbb fűszerével, a fekete borssal, amely egy Indiából származó kúszónövény termése.

Az ösvény egy kiépített vörös földúton ért véget, amelyet további 4 km-en át követtünk Chaunacáig az azonos nevű folyó mentén. A falu elött alig 500 m-re egy rendkívül meredek, óriási, függőleges fehér rétegekből álló kőfal emelkedett előttünk. A rétegek kemények voltak, míg a vörös részek már rövid érintésre is leomlottak. Vajon hogyan bírják ezek az januári esőzéseket?

Nem sokkal napnyugta előtt értük el Chaunaca faluját, ahol ugató kutyák fogadtak minket. Szállásunk közvetlenül a templom mellett volt, és fehérre meszelt vályogból, valamint nádtetővel épült. A ház a közösség tulajdona és 8 alvóhelyet tartalmaz.

Miután kipakoltuk a holminkat, meglátogattuk a falu legidősebb lakóját, aki büszke 107 éves. Ez a rendkívüli életkor még a New York Times-t is a faluba vonzotta, aki hosszú cikket közölt róla és a régióról. A vidám hölgy a hegység lakói között elismert gyógyító, a betegek órákig – néha napokig – gyalogolnak hozzá a gyógyulás reményében. Emellett egy kis élelmiszerboltot is üzemeltet, mely szolgáltatást mi is igénybe vettünk és beszereztünk nála két szülinapi sört. A fejben számolást gyorsabban végezte, mint mi, akik több mint 70 évvel fiatalabbak vagyunk. Készítettünk vele még néhány fotót, majd visszamentünk a szállásunkra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a környező hegyekre és völgyekre.

Készítettünk vele még néhány fotót, majd visszamentünk a szállásunkra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a környező hegyekre és völgyekre.

2. nap – Maragua kráter

Kellemes, enyhe hőmérsékletben, napfelkelte előtt indultunk el. Ma 11 km-rel csak egy rövid túranap állt előttünk, amely Maragua és Chaunaca falvak között végig a kiépített úton vezet. A két település között nincs buszjárat, így a maraguai lakosok hetente egyszer gyalog teszik meg ezt a 11 km-t, hogy Chaunacaból Sucreba menjenek vásárolni, vagy élelmiszert, virágot, kötöttárut stb. árulni. Miután elintézik a dolgaikat, visszamennek Maraguába, ismét 2 óra busz majd 11 km gyaloglás. A mai európaiak számára ez ma már elképzelhetetlen. Otthon az emberek már a legkisebb távolságokra, például a pékségbe menet is autóba ülnek.

Az út először lefelé vezetett a Rio de Chaunaca folyóhoz, amelyen egy autós hídon keresztül keltünk át. A folyó alig volt vízzel telve, és a napfény miatt feketének tűnt. A folyó tekintélyes medréből azonban láthattuk, hogy januári esőzések folyamán milyen embertelen víztömegekre lehet itt számítani.

Eközben megjelent a felkelő nap a vörös cinkérccel színezett hegyek fölött. Bolívia számos más részéhez hasonlóan ez a régió is ásványi anyagokban gazdag. Láttunk többek között magnéziumot és szilíciumot tartalmazó kőzeteket, sőt még rézbányákat is.

A növényzet folyamatosan változott az út során. A vörös hegyeket benőtték a bokrok és helyenként a fák, így a táj szelíd zöldre változott. Az út folyamatosan emelkedett és egyre távolabbra vitt minket a folyótól. Messziről láttunk egy vízi erőművet, amely a folyó energiájából termelt áramot a térség falvai számára. A szemközti oldalon lévő hegyek lábai vicces módon úgy néztek ki, mint a zöld, benőtt piramisok. Közelebbről szemügyre véve észrevettünk egy hosszú vízvezetéket, amely a hegy lejtését követve szállította a vizet Sucre városába.

Az út a Rio de Chaunaca egyik mellékfolyójának teljesen kiszáradt völgyében kanyarodott. Innen lélegzetelállító kilátás nyílt a Maragua szürkészöld kráterére, amelyet már tegnap délelőtt is láttunk. A lejtőket errefelé egészen magasan, a völgyek tetejéig termőföldként művelik. Nemrég ért véget a gabona és a kukorica betakarítása, így a földek nagyrészén már csak a hátrahagyott tarlót láttuk. A kukorica pedig a fákon, vagy a házak tetején száradt a napon.

Egyes családok szarvasmarhával, a tehetősebbek traktorral szántották a földeket, hogy utána krumplit ültethessenek. Egyből feltűnt, hogy szinte kizárólag bikákat lehetett látni, amelyeket a földművelésben fognak munkára. Tehenekből nagyon kevés volt, mert ebben a magasságban itt nem esik elég eső, így a fejős tehenek számára nincs elég jó minőségű táplálék. Ennek megfelelően az itteni emberek alig fogyasztanak tejet és a sajt is eléggé ritka.

Elhaladtunk egy ház mellett, ahol egy asszony szőtt textíliákat árult. Megmutatta nekünk a különböző színekkel és mintákkal díszített darabjait. Minden egyes mintának van jelentése, a béka például a szerencsét jelképezi. Katja vett egy rózsaszín-fekete karkötőt a csillagok sugarainak szimbólumával. A színanyagokat a helyi növények biztosítják, a rózsaszínt például egy összezúzott rózsaszín virágos növényből nyerik.

Az út egyenesen a kráterbe vezetett. Innen már láthattuk Maragua falut, amely a hullámzó megjelenésű kráter lankás medrében feküdt. Dinelsa elmondta, hogy eredetileg úgy gondolták, hogy ez a kráter meteoritbecsapódás következtében alakult ki, de a tudomány mai álláspontja szerint vulkáni eredetű.

Délután 1 körül értünk a szállásunkra, ahol először ebédszünetet tartottunk. Ezután a Quebrada del Diablo-hoz, vagyis az Ördögszurdokhoz mentünk. Ez egy lélegzetelállító szakadék, 60 méter mély vízeséssel a közepén. Ebben a száraz évszakban azonban a folyó és így a vízesés is elég sekély volt. Végigsétáltunk a szurdok peremén és a túloldalon egy lejtős sziklafalat figyeltünk meg, amely több sziklarétegből állt. Az ösvény lefelé vezetett a vízesés irányába, majd végül egy kis barlangnál végződött, ahová bemászhattunk. A barlang tele volt a mennyezetről lógó cseppkövekkel, amelyeket az esőzések hoztak létre. Az egyik cseppkő úgy nézett ki, mint egy szájpadlás, innen kapta az Ördög torka nevet.

Ezután az őslakos művészetek múzeumába mentünk tovább. Útközben a folyónál asszonyokat láttunk, akik éppen a frissen nyírt juhgyapjút mosták a folyóban, miközben a gyerekek a vízben játszottak. A folyó alja tömör szikla volt, és úgy nézett ki, mintha ki lenne kövezve. Ezután hosszú üvegházak mellett haladtunk el, melyekben virágokat termesztettek. A frissen vágott virágokat Sucréba viszik, és a temetőben árulják. A múzeumhoz vezető úton kőhalmokat is megfigyeltünk. Ezek részben szürke, kemény sziklából voltak kivájva, részben pedig vörösesbarna vályogból készültek. Maraguában mindkét kőzetformát a házak építéséhez használják.

A magánkézben levő őslakosok művészeti múzeumában kagylókból és dinoszauruszcsontokból álló fosszíliagyűjteményt, valamint az inka korból származó festett agyagedényekeket, lándzsahegyeket, szövőeszközöket és hangszereket tekinthetünk meg. A tulajdonos maga is zenész, és bemutatta nekünk a quechua nép zenéjét. Főleg a februári karneválon lép fel barátaival, de Maraguában esténként is találkozhatunk vele.

Visszatérve a szálláshelyre, Attila észrevette, hogy az egyik kis boltban házi singanit árulnak. Ez a borpárlat Bolívia nemzeti szeszes itala, vagyis a helyi pálinka. Íze nagyon hasonlít a perui és chilei nemzeti italhoz, a piscóhoz. A szőlő javarészt Bolívia déli, bortermelő területeiről, Tarija tartományból származik. Ezt nem hagyhattuk ki, így vettünk belőle fél litert és lassan iszogattuk, miközben a nap fokozatosan lenyugodott a vulkánkráter mögött.

Velünk egy időben egy francia pár és az idegenvezetőjük aludt a szálláson. A két túravezető úgy döntött, hogy közösen főznek vacsorát, hogy mindannyian együtt ehessünk, és az estét egy jó beszélgetéssel zárjuk.

3. nap – Niñu Mayu – dinoszaurusz lábnyomok

A négy nap közül a mai volt a leghosszabb. A francia turistákkal és vezetőjükkel együtt jóval napfelkelte előtt hagytuk el a falut. Az út első szakasza meredeken vezetett felfelé, hiszen ki kellett másznunk a kráterből. Az intenzív emelkedő ellenére nem volt melegünk, mert ezen a délelőttön kellemes hűvös szél fújt. Az út során növények őskori lenyomatát láthattuk a köveken.

Körülbelül két óra múlva értük el a vulkán kráterének peremét. Innen ismét gyönyörű kilátás nyílt az egész, még alvó völgyre. Tovább követve az utat iskolásokkal találkoztunk, akik a környező falvakból gyalog vagy busszal érkeznek Maraguába, majd egy bentlakásos iskolában maradnak egész héten, és csak hétvégén térnek vissza a családjukhoz. Egy információs tábla mellett elhaladva lefelé vettük az irányt, miközben a körülöttünk levő hegyek leárnyékolták a szelet. Ezután apró, elhagyatott épületromok mellett haladtunk el, amelyek még az inka kultúra előtti időkből származtak.

Rövidesen megérkeztünk a mai nap fénypontjához, a dinoszaurusz lábnyomokhoz. Egy lejtős sziklánál álltunk meg ahol lábnyomok jól láthatóak voltak. Túravezetőink elmondták, hogy a vulkán sok millió évvel a dinoszauruszok kora előtt tört ki, majd a kráter idővel vízzel telt meg. Az így keletkezett tó vonzotta ide a dinoszauruszokat, akik 70-75 millió évvel ezelőtt jártak errefelé, hogy igyanak belőle, miközben lábnyomaikat az akkori iszapos talajban hagyták hátra. Ezután az erős napfény hatására a talaj és a benne levő lábnyomok az évek során kővé szilárdultak. A lemeztektonika következtében a kőzetek az évmilliók során eltolódtak, és az egykori vízszintes talajból kialakult a ma is látható lejtős dűlő, melyet szép lassan betemetett a föld és növényzet. Jóval később, az 1980-as évek végén egy heves esőzés földcsuszamlást okozott és ismét láthatóvá tette a nyomokat. A közeli Sucreban egy dinoszaurusz csontváz is megtekinthető, amelyek eredet darabjai akár 100 millió évesek is lehetnek. A város növekedésével azonban sajnos sok régészeti lelőhely elpusztult az építkezéseken.

2016-ban a vulkán másik oldalán, Humacában fedezték fel Dél-Amerika ma ismert legnagyobb dinoszaurusz lábnyomát, mely 115 cm hosszú. A világ legnagyobbja Ausztráliában található 175 cm-el. A túravezetőnk elmondása szerint a környék telis-tele van még felfedezetlen archeológiai kincsekkel, így, ha valakinek van kedve, bármikor kereső túrára indulhat. Könnyen lehet, hogy a környező bokrok alatt még az ausztrál példánynál is nagyobb nyomok is lapulnak.

Rövid pihenőt tartottunk ezen az érdekes helyszínen, és kihasználtuk az időt arra, hogy közelebbről is megnézzük a különböző lábnyomokat. A kisebbek egy ragadozó raptorhoz, a nagyobbak pedig egy növényevő fajhoz tartoznak. Lenyűgöző belegondolni, hogy milyen régiek ezek a lenyomatok, főleg, hogy az emberek a gyerekkoruktól kezdve a dinoszauruszok témájával nőnek fel. A dínók létezése persze mindig is távolinak tűnt, de most itt állsz a lábaddal egy igazi, hatalmas dinoszaurusz lábnyomban, ami hihetetlen érzést nyújt.

Ezután elbúcsúztunk a francia túrázóktól, mert ők csak kétnapos túrát foglaltak, így most a gázra kellett lépniük, hogy elérjék ma délután 3 órás, utolsó buszt Sucrébe. Mi viszont a hosszabbik útvonalat választottuk, ahonnan ismét lélegzetelállító panoráma tárult elénk a színes Cordillera de los Frailesra.

Az ebédidőt egy kis faluban töltöttük, ahol egy ház hűvös árnyékában falatoztunk. Ebéd után összepakoltunk és továbbindultunk. A tarka kóborkutya, aki már a maraguai szállásunk óta követett minket, szintén velünk tartott. Ahogy kisétáltunk a faluból, építőmunkások mellett haladtunk el, akik éppen egy támfalat építették a tűző napsütésben. Dinsela a kólához hasonló, cukros italt és kokaleveleket ajándékozott nekik, aminek nagyon örültek. Nem sokkal később két pásztorkutya ugatott ránk a távolból, amint egy birkanyájat hajtottak lefelé a hegyről, keresztezve az utat. Egy idősebb hölgy szandálban és népviseleti köpenyben futott a juhok mögött lefelé a hegyről mindenféle út nélkül, gúnyt űzve a nyugati túrázók profi túrabakancsaiból.

A hegyről lefelé vezető földutat egészen addig követtük, amíg délután 4 órakor elértük a szállásunkat a Potolo nevü faluban. Ma este is a közösség házaiban fogunk aludni. Egy frissítő zuhany után az út széli fák árnyékában ittunk egy hűsítő sört, amit nem sokkal korábban egy idős hölgytől vettünk az utcában. A tarka vándorkutya sajnos elkeveredett a főúton, amikor a többi falusi társa elterelte a figyelmét. A szálláson azonban szinte rögtön megtaláltuk a következő négylábú útitársunkat, aki nagy gülüszemével és fekete bundájával boldogan nézett ránk.

Napnyugta előtt sétáltunk egyet a faluban, ahol éppen új gyalogos járdákat építettek. A fiataloktól az idősekig, mindenki szorgalmasan dolgozott az utcán, kihasználva a késő délutáni enyhe időjárást. Dinelsa elmondta, hogy az állam csak az építőanyagot fizeti ki és szállítja ide. Hogy ezután mi történik, az a helyi lakosok feladata. Miközben elhaladtunk mellettük, a munkások barátságosan üdvözöltek minket.

Amikor visszaértünk a szállásunkra, Katja ki akart hozni egy pulóvert a szobából amikor meglátott egy akkora pókót a falon, amekkora Európában biztosan nincsen. Fekete szőrös testtel, és hosszú, vastag lábakkal. Pánik tört ki köztünk és hármunk közül senki nem merte megközelíteni.

Amikor hirtelen a semmiből egy quechua nő állt az ajtóban és értetlenül nézett ránk, majd megkérdezte, hogy mi folyik itt. Mi a pókra mutattunk, mire ő annyit mondott: Ó, hát ez nem is olyan nagy. Levette a papucsát és laza mozdulattal lecsapta. Ezután elmagyarázta, gyakran megfordulnak errefelé, mert nádtetőn keresztül jönnek be a hideg elől. Mindhárman felnéztünk a mennyezetre. Ó ember, hát én itt ma este biztos, hogy nem merem lehunyni a szemem 😃.

A nagy ijedtség után mindhárman bementünk a konyhába, és bolíviai háttérzene kíséretében kezdtünk főzni. Röviddel később a quechua nő is visszatért, hogy segítsen nekünk. Mi időközben már teljesen feladtuk a rizsfőzést ebben az országban, mert vagy kőkemény lett, vagy annyira szétfőtt, hogy leginkább egy ragacsos kásáról, vagy rizspudingról beszélhetünk. A helyi nénitől azonban most megtanulhattuk, hogy a nyers rizsszemeket először olajban alaposan le kell pirítani, mielőtt felöntjük vízzel. Így telt el az este további része, jókedvűen, főzögetve, néhány pohár singani kíséretében.

4. nap – Tejamayu kanyon

Az előző esti ijedtség ellenére jól tudtunk aludni, hiszen a hosszú túra, a hőség és a Singani is eléggé elfárasztott minket. Az eredeti program alapján a 4. napra csak egy rövid séta és egy ebéd volt betervezve Potolóban. De mi szerettünk volna tovább túrázni, így Dinelsa tegnap este körbekérdezősködött a faluban, és beszervezett egy helyi lányt, aki jobban ismeri a környéket. A mai napon így két úrvezetőnk is volt, az úticélunk pedig egy közeli szurdok volt.

9 óra körül kezdtük a napot. Reggelire Dinelsa frissen sült bolíviai pastelt, vagyis andoki sajttal töltött, olajban sült vékony tésztalepényeket készített. Ehhez api járt, ami egy kukoricából készült andoki forró ital, amely különösen Bolíviában ismert. Elkészítéséhez a kukoricalisztet oldanak fel vízben, amit ezután fahéjjal, szegfűszeggel, cukorral, valamint citromhéjjal, állandóan kevergetve lassan főznek. Az api édes, sűrű és kétféle színben kapható. Van normál sárga, és sötétvörös verzió, az úgynevezett „api moreno”, amelyet lila kukoricából készítenek. A városi éttermekben általában mindkét fajtát egyszerre szolgálják fel egy pohárban, úgy, hogy két szín egymásra rétegződik. Íze leginkább a forralt borra emlékeztet.

Potolót a Chaunaca felé vezető úton hagytuk el, ahol az első nap aludtunk. Ma egész nap kísért minket a tegnap este hozzánk csapódott fekete kutya. A körülöttünk lévő vörösesbarna táj nagyon száraznak tűnt. Nemsokára elértünk egy kisebb szurdokot, amely úgy nézett ki, mint a chilei Mars völgy lekicsinyített mása. A szurdokból kis, vörös dombok emelkedtek ki, melyek mögött hamarosan feltűnt Potoló és a háta mögött magasodó szürke hegyek.

A fiatal, újdonsült idegenvezetőnk útközben szóba elegyedett egy idős asszonnyal, aki két pásztorkutyával és néhány birkával igyekezett az egyik faluból a másikba. Mint később kiderült, ő a nagymamája volt, aki persze nem tudta, hogy az ma az unokája fog szembe jönni, hiszen nincsen mobiltelefonja.

Egy kis idő múlva egy szakadék peremén álltunk, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az előttünk elterülő völgyre és a szurdokra, amelyen ma keresztül akartunk menni. Lefelé vezető utat azonban nem láttunk és azon töprengtünk, hogy vajon honnan került ide ez a nagyi. Aztán fiatal vezetőnk továbbment, és egy kis, rendkívül meredek ösvényen indult el lefelé a lejtőn. Laza szandáljában fürgén lépkedett, majd kissé értetlenül nézett ránk, amikor elővettük a túrabotokat a hátizsákunkból.

Minden egyes, a szurdok belsejében megtett méterrel egyre magasabbak lettek a külöttünk lévő sziklafalak. A több méter széles szurdok közepén most csak egy kis keskeny patak csordogált, a szurdok méretéből azonban egészen más víztömegekre lehetett következtetni.

Tátott szájjal követtük a lenyűgöző kanyont, míg végül egy meredek kőszegélyhez értünk, amely valójában egy vízesés volt. Idegenvezetőnk laza mozdulatokkal, egyik kőről a másikra ugrálva, gyorsabban lent volt, mint ahogy mi kettőt pislogtunk volna. Óvatos léptekkel másztunk utána a mélybe.

A szurdok egy széles folyónál ért véget, amely egy másik, jóval nagyobb szurdokból eredt. Elképesztő víztömegek zúdulhatnak itt le februárban, gondoltuk. Ez a folyó Chaunaca felé folyik tovább, ahol a Rio de Chaunacába ömlik. Mi azonban a felette átívelő hidat vettük célba, ahová egy kis, meredek ösvényen keresztül másztunk fel. A hídról madártávlatból csodálhattuk meg az alattunk robogó pasztellkék folyót, még akkor is, ha az erős szél nem sok időt hagyott a bámészkodásra.

A túloldalon egy további kis ösvény vezetett ki minket a szurdokból. Amint teljesen felértünk, mind a négyen, a fekte kutyával együtt leültünk egy utolsó ebédre. A falusi lány ezután elköszönt és visszatért a falujába. Közben Dinelsa szervezett nekünk egy kisbuszt, amin egy másik túrázó csoport utazott, de mi még pont befértünk hozzájuk. Amikor megállt, olyan hirtelen kellett felszállnunk, hogy teljesen megfeledkeztünk a fekete kutyusról, akitől így még elbúcsúzni sem volt időnk. Amikor elindultunk, addig futott az autó után, amíg teljesen kifulladt és nem bírta tovább. Katja szíve annyira megfájdult, hogy sírva fakadt…

A mikrobusz tovább zörgött, zötyögött a homokos és göröngyös úton. A busz légtere eközben egyre jobban megtelt porral, annyira, hogy a végén mindannyiunknak sálat vagy maszkot kellett viselnünk. Chaunacában, ahol az első éjszakánkat töltöttünk, ezúttal újra megálltunk, mert a túrázó csoport itt tartott ebédszünetet. Mivel mi már túl voltunk az ebéden, meglátogattuk a falu temetőjét, mielőtt visszaindultunk volna Sucre felé. A túra utolsó fénypontja a 107 éves gyógyító asszony háza előtt ért minket, amikor megpillantottunk egy óriáskolibrit, amely csodálatra méltó kecsességgel falatozott az előttünk álló dohányfa sárga virágaiból.

Hozzászólások