Pico Tunari 5030 m

2023. 09. 11.    17 perc     0 hozzászólás

A cochabambaiak legismertebb hegycsúcsa kétségtelenül a Pico Tunari, amely 5030 méteres magasságával és fehér hófoltjaival a város minden szegletéből könnyen felismerhető, hasonlóan a Santiago de Chile-i Cerro El Plomóhoz.

Kevesen tudják azonban, hogy ez csak a második legmagasabb hegy Cochabamba megyében, mivel a várostól távolabb fekvő, sokkal kevésbé ismert Cerro Pirhuata 30 méterrel magasabb, így egész 5060 méterrel emelkedik az ég felé. Mivel a Pico Tunari sokkal könnyebben megközelíthető saját jármű nélkül, úgy döntöttünk, hogy ezt másszuk meg. A csúcsot két irányból lehet megközelíteni, mindkét kiindulópont tömegközlekedéssel is elérhető.

1. lehetőség: A Pairumani parkon keresztül, amit a Quillacolló-i Plaza Bolívarról induló, 210-es buszjárattal lehet megközelíteni. Fontos megjegyezni, hogy a szabadidőpark hétfőnként zárva van, így ez az útvonal nem járható. A túra ráadásul jóval megerőltetőbb, hiszen a park bejáratától a csúcsig összesen 2190 méternyi magasságot kell leküzdeni. Az út mentén több helyen is van lehetőség táborozásra.
   
2. lehetőség: Quillacollo központjában Morochata vagy Cocapata útirányú kisbuszra (úgynevezett Trufira) szállunk, majd nem sokkal Tawa Cruz falu előtt leszállunk. A 2-3 órás út több mint 4300 m magasra visz, ami jelentősen lerövidíti a túrát, hiszen mindössze 700 m szintkülönbség marad a lábaknak.

Megközelítés / bolíviai kultúra

Először úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk 1. lehetőséget a Parque de Pairumanin keresztül. Ehhez reggel fél 7-kor szálltunk fel egy vonatra, ami leginkább egy villamosra hasonított. Ez a vonat a 3 vonalból álló cochabambai helyi érdekű vasútrendszeréhez, vagyis Bolívia első és egyetlen vasúti alapú regionális közlekedési rendszeréhez tartozik, amit 2022 szeptemberben adtak át az utasoknak. A helyeik körében „Mi Tren” (az én vonatom) néven ismert. Úticélunk a Quillacollo nevű kisváros volt, ami Cochabambával összenőve annak elővárosát képezi.

A vonat egyáltalán nem illett a környezetébe, sőt olyan volt mintha valaki beépített volna egy csúcsmodern vasútvonalat egy teljesen hanyatló környezetbe. A szerelvény és a sínek akár Svájcban is lehetnének, miközben földutak és vakolat nélküli házak, vagy inkább bódék mellett haladtunk el. Az autósok egyáltalán nem vették figyelembe a vonatot, aminek így minden egyes kereszteződésnél le kellett fékeznie és hangosan dudálnia, hogy egyáltalán észrevegyék. A nagyobb kereszteződéseknél még forgalomirányítóknak is segíteniük kelett. Ennek ellenére motorok, biciklisek, teherautók, egyszóval szinte az összes jármű az utolsó pillanatban is bevágott a vonat elé, óriási fékezésekre kényszerítve azt. A bolíviai közeledés finomam szólva is kalandos, mi minden esetre sohasem szeretnénk aktívan részt venni benne 😃. Németország, vagyis a szabályok országa után különösen vicces, hogy itt mindenki arra megy és azt csinál, amit akar.

Miután leszálltunk, Quillacollo főterére, a Plaza Bolívarra gyalogoltunk, miközben élelmiszerre vadásztunk. Eredetileg csak 2 napra terveztük a túrát, de tegnap este a térkép alaposabb vizsgálata közben be kellett látnunk, hogy ebből bizony könnyen lehet több is.

A Plaza Bolívar-ra érve óriási, hétfő reggeli káosz fogadott minket emberek forgatagával és számtalan dudáló autótóval, buszokkal. Szabályosan egyhelyben forogtunk, élelmiszer után kutatva. Hozzá kell tenni, hogy Bolíviában bármit megtalál az ember az utcán, de csak ha a megfelelő helyen keresi. Mert ha egy utcában például autóalkatrészeket kínálnak, akkor az egész utcában kizárólag autóalkatrész boltok vannak. Ugyanez vonatkozik az ügyvédi irodákra, a gyerekjátékokra, az élelmiszerekre, sőt még a kórházakra is. Minden árucikknek és szolgáltatásnak megvan a maga, nem hivatalos utcája vagy városrésze. Ha egy ékszerboltokkal vagy éppen fodrásszal teli utcában vagy, akkor nem fogsz zsemlét vagy zöldséget találni.

Egy idegtépő óra után aztán végre mindent összeszedtünk. Mivel még nem reggeliztünk, leültünk a parkban egy tipikus bolíviai reggeli, azaz egy api és pastel kíséretében (kukoricaliszt alapú alkoholmentes forralt borra emlékeztető, sűrű, lila színű, forró ital egy olajban sült, sajttal töltött tésztával).

Ezután jött a legnehezebb feladat: megtalálni a megfelelő buszt. Egy hatalmas teret kell elképzelni egy több sávos autóúttal és ázsiai országokat megszégyenítő káosszal a közepén. Végtelen számú mikrobusz teljesen rendszertelenül, egymás hegyén hátán parkolva, vagy éppen csak út közepén állva. Mindenki össze-vissza kiabál és próbálja csábítani az utasokat. Táblák vagy menetrendek nem léteznek, a buszok akkor indulnak, ha megtelnek és oda mennek ahová a legtöbb utas tart. A buszmegálló csak egy európaiak fejében létező fölösleges fogalom. A busz ott áll meg ahol leintik, illetve ahol a leszálló utas kiabálással jelzi a sofőrnek. Ezen felül szerintem a legtöbb vállalkozáshoz hasonlóan, itt bárki indíthat buszjáratot, akinek van pénze egy kisbuszra. Jogosítvány vagy személyszállító engedély? A válasz gondolom hasonló lenne, mint a bányaboltban Potosíban, amikor megkérdeztük, hogy milyen dokumentumok kellenek a dinamit vásárláshoz: pénz kell, mondta a boltos értetlenül.

Végül fél 9-kor megtaláltuk 210-es mikrobuszt, ami a Pairumani parkba tartott. Bepréselődöttünk a másik 12 másik emberrel együtt, majd szinte rögtön el is indultunk. A leszálláskor kifizettük a kb. 30 eurócentes menetdíjat és udvariasan elköszöntünk. A parkba belépve rögtön megállított minket a parkőr és közölte velünk, hogy a park hétfőnként zárva van. Hát, ez nem jött be, gondoltuk. Elmondta, hogy ma a Tunarira csak a másik oldalról tudunk felmenni. Ezt az opciót már ismerjük, azonban ehhez teljesen vissza kell menni a városba majd egy újabb buszt keresni, ami odavisz. Ezért addig forgattuk a térképet, amíg észre nem vettük néhány utcával odébb van egy másik, nem hivatalos bejárat. Úgy döntöttünk, megnézzük, hogy ott bejutunk-e. És valóban szerencsénk volt, mert itt nem volt kerítés, így egyszerűen besétáltunk. Boldogan indultunk hát neki az emelkedőnek az eredetileg kiválasztott ösvény irányába. Kb. 200 méternyi szintemelkedés után azonban ismét akadályba ütköztünk: egy lezárt alagút állt előttünk. Hiába másztunk fel a tetejére, a másik oldalon egy mély és meredek lejtő fogadott minket.

Ekkor már fél 11 volt, mi pedig már reggel 5 óta talpon vagyunk és még mindig nem sikerült elkezdeni a túrát. Így álltunk ott a tűző napsütésben, kimerülten és azon tanakodva, hogy mitevők legyünk. Hamar be kellett látnunk, hogy a fél napot már eljátszottuk és az eredetileg tervezett 1400 méteres szintkülönbség ma már nem teljesíthető napnyugtáig. Mindenesetre ekkora hátizsákokkal és ilyen 30 fokos hőségben biztosan nem.

Így két lehetőségünk maradt: vagy feladjuk a mai napot és holnap újra megpróbáljuk, vagy a másik oldalról másszuk meg a Tunarit (a fent vázolt 2. lehetőség). Mivel mi nem szeretünk semmit feladni és az élelem is be volt készítve a hátizsákunkban, a második opciót választottuk. Visszasétáltunk a kisbuszhoz, visszamentünk vele a városközpontba és előről kezdtük a kérdezősködést a busztársaságok tengerében. A Morochatába tartó buszok nagyrésze az alsó, sokkal kevésbé szerpentines útvonalon közlekedik, ami így nekünk nem volt megfelelő, mert mi a felső úton akartunk kiszállni. A buszosok elmondása szerint a felső úton naponta csak egy busz jár, ami hajnali 6 kor indul. Már majdnem kezdtük feladni, amikor az utca végében egyszer csak találtunk egy kisbuszt ami Cocapata településre megy és ki tud minket tenni a megfelelő helyen. Rögtön vettünk két jegyet és türelmetlenül kérdeztük, hogy mikor indul a busz. Mire azt válaszolták, hogy most, délben. Ránéztünk az óránkra, 1 perc múlva 12: tökéletes, gondoltuk. Ezt persze bolíviai időszámítás szerint kelett értelmezni, vagyis a busz kb. 1 óráig meg sem érkezett.

Most már csak egy kérdés maradt: hogy a fenébe fog beférni ebbe a csomagtartó nélküli kisbuszba 10 ember és számtalan zsáknyi rakomány? A falubeliek ugyanis kifejezetten azért jönnek a városba, hogy nagyobb bevásárlásokat intézzenek, és nagy mennyiségű tartós élelmiszerrel térjenek haza, például rizs, tészta vagy cukor, mindegyik 20 kg-os zsákokban. Még a furgon sofőrje is tágra nyílt szemmel nézett, amikor megtudta, hogy a kolleganői mennyi jegyet adtak el. Fél órán keresztül rakosgatta a zsákokat ki-be amíg végül minden a helyére került. Azt hiszem erre mondják, hogy tele volt, mint a déli busz. De végül egyetlen utast sem kellett hátra hagyni, még akkor sem, ha a buszban már szó szerint mozdulni sem lehetett. Végül fél háromkor ténylegesen el is indultunk. A plafonig halmozott csomagokkal, szorosan összezsúfolódva zötyögtünk felfelé, miközben a mobiltelefonokból hangosan üvöltött a TikTok, az Instagram meg hasonló alkalmazások idegölő zenéje, túlharsogva még azt az egyetlen gyereket is, aki torkaszakadtából üvöltött.

Az út minősége olyan volt, hogy a leghátsó sorban ülve minden egyes nagyobb kátyúnál rendesen a levegőbe repültünk. Minden tiszteletünk az első sorban ülő 100 éves quechua asszonyé volt, aki nyugodtan tűrte a megpróbáltatásokat. Európában ilyen korban az emberek már sehova nem mennek, nemhogy órákon át tartó kavicsos úton való hegyi buszozáson vennének részt egy plafonig pakolt kisbuszban.

10 perc után megálltunk, mert valaki az út szélén állt, és jelezte, hogy fel akar szállni. Röhögve néztünk egymásra, és kérdeztük, hogy ezt mégis hogyan képzeli el. De úgy látszik néha csak akarni kell. Az utolsó előtti sorban álló gyereket ölbe vette a nagyapja, az új utas pedig hátramászott a magasra pakolt zsákokon keresztül. Na most már tényleg tele vagyunk, gondoltuk. De a helyiek más véleménnyel voltak, hiszen 10 perc múlva ismét megálltunk és ezúttal egy nő préselte be magát a sofőr és a mellette ülő utas közé. Mi lesz a következő, a tetőcsomagtartó? – nevettünk.

Ekkora túlsúllyal talán nem is csoda, hogy egy óra múlva túlmelegedett a motor hűtővize, hiszen folyamatosan egy meredek emelkedőn haladtunk felfelé. A sofőr kipattant, kinyitotta a motorháztetőt és egy 20 perces várakozás következett. Miután tovább indultunk, körülbelül 30 perc elteltével kiabálással jeleztük, hogy le akarunk szállni. A legtöbb utas elképedve kérdezte, hogy mi meg mit akarunk itt csinálni a semmi közepén és azt mondták, hogy itt éhen halunk és megfagyunk. A Himalája jutott eszünkbe, ahol a helyiek szintén nem nagyon értik, hogy miért menetelnek a nyugati turisták önszántukból a hegyekben. Ráadásul még pénzt is fizetnek érte. Miután biztosítottuk őket róla, hogy fel vagyunk készülve élelemmel és meleg ruhával, sok szerencsét kívántak és elköszöntek tőlünk. A busz elhajtott, mi pedig végre elindultunk!

Túra a táborhelyre

Ekkor már majdnem délután 3 óra volt, még soha nem indultunk még ilyen későn túrázni. De néha muszáj elfogadni a körülményeket, és végül is az ide vezető út egy komplett kulturális kirándulásnak felelt meg.

Fél óra múlva egy gyönyörű, hegyek között megbújó lagúnához értünk. A tiszta víz csillogott a napfényben, miközben a halak vidáman úszkáltak ide-oda: nagyszerű jutalom és egy igazi nyugalom sziget ennyi zaj és káosz után. Itt már messziről kiszúrtuk, hogy egy fiatal srác ül a víz partján. Magassága és ruhája egyből elárulta, hogy valószínűleg nyugati turistáról van szó. Igazunk lett, mert miután feltehetőleg hallott minket beszélgetni, egyből németül szólt hozzánk. Később a szülei és további családtagjai is megérkeztek és elmesélték, hogy 4 hónapja vándoroltak ki Bolíviába. Egy orvos családról van szó, akik itt akarnak új vállalkozást indítani, mezőgazdaság, illetve gyógynövénytermesztés irányban. Hiába lett volna még rengeteg kérdésünk, sajnos nem volt sok időnk beszélgetni, mert mi még naplemente elött sátrat akartunk verni.

A lagúna szélén végigsétálva, nem sokkal később egy álomszép, szinte teljesen sík mezőre értünk. Az egyik oldalon vad lovak, a másikon lámák legelésztek, közepén pedig egy kis patak kanyargott kristálytiszta vízzel. A minket körülvevő hegyek pedig még némi szélárnyékot is adtak. Egyszóval ennél tökéletesebb sátorhelyet el sem tudtunk volna képzelni. Az eredeti terv szerint fel akartunk menni még ma a második tóhoz, de ezt a helyet nem tudtuk itt hagyni. Gyorsan felállítottuk hát a sátrat, vizet szűrtünk, levest főztünk és mosolyogva gondoltunk vissza erre az őrületes napra. Mennyi mindenen estünk át, csak azért, hogy most itt ülhessünk ebben az idillikus nyugalomban. A fáradságtól már este 8-kor bebugyoláltuk magunkat a pehelyhálózsákba és szinte rögtön elaludtunk.

Csúcstámadás

Tegnap este úgy döntöttünk, hogy nem csinálunk körtúrát, hanem egyenesen a csúcsra megyünk, majd ugyanazon az úton vissza. Ennek az a legfőbb előnye, hogy a sátrat és minden, a mászáshoz lényegtelen dolgot a táborhelyen hagyhatunk és könnyű zsákokkal túrázhatunk. Ha időben visszaérünk, megpróbálhatjuk összecsomagolni a cuccokat és még aznap lemenni a városba. Ha későn érünk vissza akkor aludhatunk még egy éjszakát ugyanazon a helyen, ahol tegnap este. Mivel van elég élelmünk, nyitva hagyjuk a kérdést és majd meglátjuk.

Reggel 7-kor, még napfelkelte előtt indultunk. Az időjárás tökéletes: száraz, enyhe hőmérséklet és szélcsend. Először a folyót követtük a völgy végéig, ami egy többlépcsős vizesében végződött. A vízesés mentén felmászva csodálatos kilátás nyílt a völgyre és a sátrunkra. Nemsokkal később elértük a felső lagúnához, ahol eredeti terv szerint akartunk sátrat verni. Itt rövid pihenőt tartottunk, hogy friss vizet szűrjünk, miközben megjegyeztük, hogy jól döntöttünk, mert ez az alvóhely nem lett volna olyan szép, mint a miénk.

A lagúna mellett vezető út azonban álomszerű volt. Sárgán nyíló virágok enyhe illattal töltötték be a hegyi levegőt, miközben a háttérben magasodó hegyek tükröződtek a kristályszerű vízfelszínen. A tó hátsó végétől két ösvény vezetett Tunari felé: az egyik egyenesen felfelé, a másik pedig a lagúna szintjén viszonylag síkban folytatódott, majd meredekebben emelkedett. Mi az elsőt választottuk és elindultunk felfelé a homokos, köves hegyen.

A GPS jelünk nem volt a legjobb, ezért többször meg kellett állnunk, hogy megnézzük, merre megyünk, és hogy jó úton járunk-e. Nem sokkal később egy meredek, teraszos kőfal előtt álltunk. Először nem akartuk elhinni, hogy ez lenne a helyes út, de aztán rövid tanakodás után észrevettünk egy táblát a fal tetején. Ebből arra következtettünk, hogy itt bizony fel kell másznunk. Még szerencse, hogy csak könnyű csomagokat hoztunk magunkkal és nem kell itt felcipelni a teljes kemping felszerelést. A fal tetejére érve láttunk, hogy a táblán az ég világon semmi nincs, viszont a feladatát így is ellátta, mert az út valóban erre folytatódott tovább.

Körülöttünk további meredek kőfalak emelkedtek masszívan az égbe, melyek hatalmas természeti erőkről adtak tanúbizonyságot. A kezdetben homokos ösvény nagy sziklákba torkollott, melyeket feltehetőleg egy már rég elolvadt gleccser hagyott maga után. A sziklákon átkelve végre megpillantottuk a Tunari csúcsát és a felfelé vezető utat, amely lentről nézve könnyűnek tűnt. A csúcsra tartó út laza, apró kavicsokból állt, nem kellett meredek falat mászni, és veszélyes traverzeknek sem volt nyoma. Valamennyivel a csúcs előtt megálltunk egy szendvics szünetre, mivel nem tudtuk, hogy mennyire lesz szeles odafönt. Miután megettük a szendvicseket nekiindultunk az utolsó métereknek.

11 órakor, boldogan értünk fel a Tunari 5030 méteres csúcsára. Alig akartuk elhinni, hogy sikerült, mert ugyan maga a túra egyáltalán nem volt nehéz, a hegy megközelítése rendkívüli megpróbáltatásokkal volt tűzdelt. A csúcson tiszta égbolt és csupán egy kis enyhe szél fogadott minket. Kiélveztük tehát a 360°-os panorámát, fényképeket készítettünk és leültünk a hegyekkel szemben kiélvezni a pillanatot. Nem maradhatott el természetesen a jutalom sem: csúcscsoki és gumicukor. Az egyik oldalon a szmogba burkolódzó Cochabambát láthattuk, mely Santiago de Chilére és a közelében tett túráinkra emlékeztetett. A másik oldalon a távolban meredek kőfalak és hóval porcukor szerűen borított hegyek magasodtak. Úgy tűnt, mostanra jól akklimatizálódtunk, mert ezúttal fejfájás nélkül élveztük a magasságot.

Kb. egy óra múlva összepakoltunk elindultunk lefelé, hogy még legyen esélyünk aznap visszaérni a városba. És ekkor legnagyobb meglepetésünkre velünk szemben két másik túrázó igyekezett felfelé a csúcsra. Üdvözöltük egymást, amikor elmondták, hogy ők egy kisbusszal jöttek, amit a felső tónál hagytak. Amikor meghallották, hogy mi busszal jöttünk, felajánlották, hogy visszavisznek minket a városba. Nyomban úgy éreztük, hogy az idefelé vezető úton elszenvedett balszerencse sorozat most végre megfordult. A lovakat és lámákat leszámítva ugyanis senkivel nem találkoztuk az elmúlt két napban. Most, amikor elindultunk hazafelé, szembejön két turista a hegy tetején, akik egy félig üres kisbusszal rendelkeznek.

Mivel nekünk még le kellett bontani a sátrunkat, előremenetünk és megbeszéltük, hogy a legalsó tónál találkozunk. Így nekik is marad idejük a csúcson időzni. Az ösvény először ismét egy sziklás falon vezetett lefelé, majd apró törmelékes talajra váltott. A kilátás sokkal kevésbé volt látványos, mint felfelé, viszont a könnyű terep miatt gyorsan haladtunk lefelé. Elhaladtunk a fehér kisbusz mellett, egy darabig követtük az utat, majd ráfordultunk egy kis ösvényre, ami először egy kiszáradt vízfolyás mellett haladt el, majd egy zöld síkságba torkollott, amit egy kisebb folyó vágott keresztül. A folyót követve egy alacsonyabban fekvő, gyönyörű mezőre értünk, ahol a víz folyása teljesen lelassult és kisebb kanyonokat vágott a földbe. Innen nemsokára megpillantottuk a lépcsős vízesést, amin tegnap másztunk fel. Fél három körül értünk vissza a rétre, ahol a sátrunkat hagytuk. Mindent összepakoltunk, majd továbbmentünk az első lagúnához, ahol csupán 5 percet vártunk a kirándulókra, mielőtt felvettek minket. Tökéletes időzítés, gondoltuk. A buszban a lány hibátlan angollal elmesélte, hogy Bolíviában született, de gyerekkorában örökbe fogadták az USÁ-ban. Ma Floridában él, de rendszeresen látogatja hazáját, többek között anyagilag is segíti a családját. Az út simán ment, nem úgy, mint a felfelé zötykölődés. Délután 4 órakor már vissza is értünk Cochabambába és nem sokkal később egy jól megérdemelt sörrel a kezünkben értékeltük ki a frissen szerzett élményeket.

Hozzászólások