Q’omer Khocha – Túra a Tiraque-hegységben

2023. 09. 09.    11 perc     0 hozzászólás

Következő túránk a Tiraque-hegységben, a Carrasco Nemzeti Park délnyugati, magasabbik részén található. A nemzeti park északi, alacsonyabb része rossz hírnévnek örvend. A rendkívül aktív illegális drogkereskedelem miatt azt beszélik, hogy arrafelé elég veszélyes lenne túrázni. Most azonban nem kell ezzel a problémával foglalkoznunk, mivel a kokacserjék ezen a magasságon egyáltalán nem nőnek.

1. nap

A túra kiindulópontja körülbelül félúton van Cochabamba és Totora között, ahova a két település között közlekedő mikrobusszal jutottunk el. A busz az Avenida 6 de Agosto és a Republíca, magyarul az Augusztus 6. és a Köztársaság sugárutak kereszteződésétől indult. Az út két óráig tartott és rendkívül simán ment.

Ennél a túránál az interneten talált Gallotrekk túraleírását követtük. Már az ő szövegében olvastuk, hogy aki be akarja járni ezeket a hegyeket, annak engedélyt kell kérnie a falutól. Azok a turisták, akik egyszerűen átmennek a falun, a falusiak haragját kockáztatják. Amint elhagytuk a főutat, egyből odajött hozzánk két férfi, és kétkedve kérdezték, hogy kik vagyunk és hová tartunk. Amikor a túraengedélyünkről kérdeztek, elmagyaráztuk, hogy tudunk az engedélykötelezettségről, és hogy amint a faluba érünk, meg fogjuk keresni a falu vezetőjét. Bizonytalanul, szinte gyanakodva engedtek tovább. Miközben a kavicsos úton haladtunk 3 km-t, két falubéli is megállt autóval és kedvesen felajánlották, hogy elvisznek minket. Mosolyogva utasítottuk vissza az ajánlatot, mert a séta nagyon jól esett, és ma amúgy sem állt előttünk hosszú út.

A falu elején megcsodálhattunk egy nagyon különleges növényt, az Andok királynőjét. Az óriás bromélia Peru jelképének számít, de Bolíviában és Chile északi részén is megtalálható, és 3500-4500 méteres magasságban érzi magát a legjobban, különösen a napos és esővízben gazdag lejtőkön. Az óriás bromélia alkotja a világ leghosszabb, akár 8 méter magas virágzatát, amivel a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült. Bár több mint 100 évig is élhet, egész életében csak egyetlen egyszer virágzik, de akkor 9-12 hónapon keresztül folyamatosan.

Amikor megérkeztünk a falu központjába, nem volt nehéz megtalálnunk a vezetőt, mert az előttünk levő közösségi házban éppen egy nagyszabású falugyűlés zajlott. Mint később kiderült, ezt minden egyes nap megrendezik, hogy közösen beszéljék meg a falu dolgait. Az ablakban ülő nők kíváncsian meredtek ránk az ablakból, mi pedig nem tudtunk, hogy bemenjünk-e. Végül egy fiatalember jött ki a házból, és bemutatkozott, mint a közösség vezetője, majd rögtön behívott minket a házba, ahol körülbelül 15 nő és férfi ült körben. A vezető megkért minket, hogy mutatkozzunk be és mondjuk el röviden, hogy mik a terveink errefelé. Mindeközben ő folyamatosan tolmácsolta spanyol szavainkat a többiek felé quechua nyelvre.

Ezután közösen és teljesen demokratikusan megtárgyalták és eldöntötték, hogy adjanak-e nekünk engedélyt, és hogy mennyi pénzt kérjenek érte. Az egész találkozó olyan nyugodtan zajlott, amit mi Európában máshogy ismerünk. Mondjuk azt azért hozzá kell tenni, hogy az összes jelenlévő férfi kokalevelet fogyasztott, amiből minket is megkínáltak. Miután pozitívan értékelték a túrázási kérelmünket, kifizettük a fejenként 10 bolíviánós, azaz kb. 1,35 eurós belépődíjat. Ezt a falu legidősebb embere számolta el, aki láthatóan a közös pénzügyekért volt felelős. Még nyugtát is kaptunk, amit később fel tudunk mutatni, ha valaki kéri.

A falugyűlés elképesztő élményt jelentett. De nemcsak meglepett minket, hogy a falu életének a kellős közepébe csöppentünk, hanem az esemény a túraútvonalunkat is megváltoztatta. Ez a közösség ugyanis csak a tervezett útvonalunk nyugati részére tudott engedélyt adni. A hegyoldal keleti részéért állítólag nem ők, hanem egy másik közösség felelős. Ráadásul azt tanácsolták, hogy ne menjünk arra, mert az ott élő emberek egyáltalán nem barátságosak, sőt gyakran ellenszenvesen reagálnak, ha idegeneket látnak. Ezt az információt ugyan nem tudtuk ellenőrizni, de hittünk nekik, mert mi egy nyugodt túrára vágytunk és nem volt kedvünk dühös falusiakkal bújócskázni. Ehelyett egy alternatív útvonalat javasoltak a második részre, amely ugyan nem volt jelölve a térképünkön, de a leírásuk alapján remélhetőleg megtaláljuk majd.

A túraengedéllyel a kezünkben a falu nyugati vége felé indultunk tovább. Útközben több falubeli is üdvözölt minket, a fiatalabbak barátságosan, az idősebbek inkább kétkedően. Egy idősebb férfi egészen a falu végéig követett minket, miközben quechua nyelven kiabált. Először eszünkbe se jutott, hogy ránk gondolt, így nem is figyeltünk fel rá. De amikor tovább szólongatott, megálltunk, mire ő gyanakodva kérdezte, hogy mit keresünk itt. Hiába magyaráztuk neki, hogy most jövünk a falugyűlésről, tágra nyílt szemekkel csodálkozott, hogy mi hogyhogy nem beszélünk quechuá-ul. Végül azért a frissen szerzett, írásos engedélyünkkel őt is sikerült megnyugtatni.

Az út éles kanyart vett észak felé és enyhén emelkedni kezdett. Közben egyre kevesebb házat láttunk, mígnem hamarosan magunk mögött hagytuk a település utolsó épületét is. A földút a következő fél órában kissé monotonon haladt felfelé, amikor az egyik kanyar után egyszer csak megpillantottuk a hegycsúcsokat. A látványtól a szavunk is elakadt: a felhőkbe burkolózó sziklás hegyek méltóságteljesen emelkedtek ki a környezetükből.

Néhány fotó és egy rövid szendvicsszünet után folytattuk utunkat a murvás úton. Egy óra múlva elértük a túránk első tavát, amit mesterségesen alakították ki víztározónak, hogy az alatta lévő közösséget ivóvízzel lássa el. Nem csoda tehát, hogy a falubeliek nem engednek csak úgy ide bárkit. Európában az ilyen víztározókat elkerítve őrzik, elvégre a víz az egyik legfőbb kincsünk. A hegyek és a felhők elképesztő fényjátékot játszottak a víz felszínén. Számtalan fényképet készítettünk, miközben szép lassan balról kerültük meg a tavat.

A víztározó hátsó végén a túraútvonalunk elmerült egy polylepis erdőben. Ezek a nagyon különleges fák a rózsafélék családjába tartoznak és teljes Andok területén, Venezuela északi részétől Argentína északnyugati részéig megtalálhatók. A fa törzse erősen csavarodott és nagyon feltűnő, vöröses, hámló kéreggel rendelkezik. Ezzel az Andok hideg, magashegyi éghajlatához alkalmazkodott: a hámló kéreg a levegő megkötésével jó szigetelést biztosít. A család egyes fajai még 4000 és 4850 méter közötti magasságban is összefüggő erdőket alkotnak, ott, ahol más fák már egyáltalán nem nőnek. A Bolívia nyugati részén található Sajama Nemzeti Parkban található Polylepis erdő 5200 méteres magasságával a világ egyik legmagasabban fekvő erdejének számít.

Az általunk bejárt erdőben a legidősebb fák korát 200 évre becsülik. Miután kiértünk az erdőből, az utunk egy idilli, zöld réten vezetett tovább. Tőlünk jobbra egy apró vízesés csordogált. A folyómeder mérete azonban jelezte, hogy az esős évszakban sokkal nagyobb mennyiségű víz érkezik ide. Alapvetően ez a hely is tökéletes lenne kempingezni, de mivel még viszonylag korán volt, és nem tudtuk, hogy mi vár ránk holnap, folytattuk utunkat felfelé.

Néhány méter szintemelkedés után elértük a mai nap második és egyben utolsó tavát, a Laguna Jurki Khochát (4050 m). Itt először rövid pihenőt tartottunk egy szikla tetején, hogy megfelelő sátorhelyet keressünk. A táj ismét lenyűgözött minket: egy mélykék tengerszem, amelyet meredek kőfalak vesznek körül, a háttérben pedig még magasabb hegycsúcsok őrködnek a felhők között. Rövid nézelődés után hamar egyetértettünk, hogy a hely tökéletes lesz sátrazni. Így hát lementünk a szikláról és elsétáltunk néhány legelésző tehén mellett, hogy olyan hosszú idő után végre újra kivegyük a sátrunkat a zsákjából. A délután és az este hátralévő részén nagyon jól éreztük magunkat ezen a gyönyörű helyen. Szinte már el is felejtettük, milyen jó a természet közepén, a csillagos égbolt alatt aludni.

2. nap

Másnap reggeli után egyből lebontottuk a sátrunkat, hogy ne veszítsünk időt. Nem tudtuk ugyanis, hogy milyen hosszú lesz a nap, és hogy egyáltalán hol fogunk aludni ma este. Ismét elsétáltunk a minket bámuló tehenek mellett, de mivel egy borjú is volt velük, tisztes távolságot tartottunk (rossz tapasztalatok az Alpokból 🙈😅). Az eredeti túraútvonalat követve, egy még árnyékban lévő, meredek hegyoldalon kezdtünk el felfelé mászni. Jobbra tőlünk egy újabb vízesés erősítette meg, hogy jó úton járunk a harmadik tó felé. Eközben az alattunk lévő tó egyre távolodott tőlünk, majd nem sokkal később egy gyönyörű kilátóponthoz érkeztünk, ahonnan mindkét, magunk mögött hagyott tavat egyszerre láthattuk.

További 50 méternyi szintemelkedés leküzdése után elértük a harmadik tavat, a 4200 m-en lévő Laguna Sanamayut. Minél magasabban fekszenek, annál zordabbnak tűntek a hegyi tavak. Az előző kettővel ellentétben például ez a tó olyan szorosan körbe volt véve meredek sziklafalakkal, hogy itt nem is lehetett volna sík területet találni, ahová odafért volna egy sátor.

Miután kigyönyörködtük magunkat ebben a természeti csodában, döntenünk kellett, hogy innen hogyan tovább. A magas hágó, azaz az eredetileg tervezett körút legmagasabb pontja e tó mögött volt. Innen azonban nem vezetett tovább kitaposott ösvény, és az oldallejtő, amelyen át kellett volna menni a tó mellett, nagyon meredek és veszélyes volt. Egy rossz lépés, és az ember a nehéz hátizsákkal együtt a jéghideg vízben találja magát. Tehát egy olyan ösvény, amit semmiképp nem akar az ember kétszer végigjárni.

Emiatt időt szántunk arra, hogy alaposabban tanulmányozzuk a túratérképet. Az eredeti körtúráról már letettünk, mert a falubeliek lebeszéltek róla. Ez azt jelentette, hogy biztosnak kellett lennünk abban, hogy megtaláljuk az általuk ajánlott alternatív útvonalat, ha nem akarunk visszagyalogolni ezen a veszélyes szakaszon. De bármeddig is vizsgáltuk a térképet, nem láttunk olyan helyet, ahol a hágóról nyugati irányba le tudtunk volna jutni a szomszédos völgybe. Mivel ez a lehetőség túl sok bizonytalanságot foglalt magában, úgy döntöttünk, hogy ma már nincs szükségünk őrült kalandokra, ezért ugyanazon az úton fogunk visszamenni, ahol jöttünk. Egyrészt a felfelé vezető út nagyon szép volt, másrészt így még volt rá esélyünk, hogy aznap elkapjunk egy buszt vissza a városba. Ezzel is megspórolunk egy napot, amit egy másik túrára használhatunk fel, hiszen a bolíviai vízumunk hivatalosan 2 nap múlva lejár.

A döntésünkkel elégedetten fordultunk vissza és indultunk lassan lefelé. Még egyszer elbúcsúztunk a természeti csodáktól, amelyekkel felfelé találkoztunk. Hatalmas kőhegyek, kristálytiszta vízesések, legelésző tehenek, pasztellkék tavak, ősi polylepis fák, idilli rétek és végül az Andok királynője, az óriás bromélia. Ismét végigsétáltunk a falun, amely most valahogy sokkal hosszabbnak tűnt. Ezúttal azonban egyetlen falubelivel sem találkoztunk, valószínűleg azért, mert vasárnap ebédidő volt. Amikor visszaértünk a főútra, 5 percünk sem volt, hogy végiggondoljuk, hogy hogyan is megyünk haza, és már jött is az első mikrobusz, amit leintettünk.

Két órával később már a cochabambai szállásunkon ültünk egy jól megérdemelt hideg sörrel a kezünkben. Miután felelevenítettük az előző túra benyomásait, máris ideje volt a következőre gondolni. Másnap ugyanis egyből tovább akartunk túrázni, mégpedig a Pico Tunarira (5030m). Így az este hátralévő részét a holnapi túra előkészítésére szenteltük. Ennek ellenére másnap reggel kiderült, hogy nem gondoltunk mindenre és így jó pár meglepetés várt ránk. De ezeket majd a következő blogbejegyzésből megtudhatjátok!

Hozzászólások