Óriás páfrányok

2023. 08. 30.    6 perc     0 hozzászólás

Ma úgy érezhettük magunkat, mint a felfedezők a Jurassic Parkban. Egy nedves, mohákkal és zuzmókkal benőtt őserdőben sétáltunk, amely úgy nézett ki, mintha egy másik korból származna. Körülöttünk fa méretű óriás páfrányok, amik olyan érzést keltettek, mintha bármelyik pillanatban kiugorhat mögülük egy dinoszaurusz. Ilyen természetközeli élményben volt részünk a Bosque de los Helechos Gigantesban, vagyis óriáspáfrányok erdejében, amely az Amboró Nemzeti Park magasabbik, déli határán található.

Az Amboró Nemzeti Park egy nagyon különleges hely, mert három különböző ökológiai terület találkozik itt: a nedves Amazonas-medence, a zord Andok és a száraz, tövises bozótból álló Gran Chaco (kecsua nyelven vadászok földje). Ez a természeti sokszínűség egyedülálló növény- és állatvilágot eredményez: a park csaknem 3000 különböző növényfajnak ad otthont, miközben a hegyvidéki és az alföldi állatfajok is megtalálják benne életterüket.

Az itt elő emlősök közé tartoznak a nehezen megközelíthető pápaszemes medvék, jaguárok, tapírok, párducmacskák, pumák, hangyászok, pekarik, armadillók, és különféle majmok, például pókmajmok. Madarakból több mint 830 faját dokumentáltak: a kolibrik, baglyok, tukánok, papagájok mellet többek között kizárólag itt található meg a veszélyeztetett szarvas hokkó, becenevén egyszarvú madár is. Az Amboró park nehéz terepen fekszik, és az infrastruktúra hiánya miatt a park nagy részét még nem térképezték fel botanikailag. Ezért elméletileg bárki fedezhet fel itt új növény- és állatfajokat.

Az 500 és 2300 m közötti magasságban, az Andok és az Amazonas-medence közötti átmeneti zónában található a Yunga nevű terület, amit felhőerdők vagy köderdők jellemeznek. És éppen a különleges ökoszisztémában nőnek óriáspáfrányok, amelyek a világon mindössze 5 országban fordulnak elő: Bolívia, Kolumbia, Costa Rica, Ausztrália és Új-Zéland. Ezeket leginkább egy vezetett túra keretében érdemes meglátogatni, mivel a sűrű, keskeny ösvényekkel tarkított erdőben nagyon könnyű eltévedni. Mi holland és francia turistákkal együtt foglaltunk egy fél napos túrát a hostelünkben, ahol kényelmesen, reggeli után vettek fel minket terepjáróval. Nagy szerencsékre az idegenvezetőnk biológus volt, aki így sokat tudott mesélni a páfrányokról és az erdőről.

A parkba vezető út először egy homokos erdei úton vezet. Színes pillangók repkedtek vidáman mellettünk, miközben idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy ugyan közel a trópusihoz, de még mindig a szuptrópusi zónában vagyunk. Ez a fák koronáján és levélformáján is látszik, mert a levelek nagyok, a lombkoronák alakja pedig gömbölyű, mint egy labda. Ezeket a formákat csak olyan helyeken figyelhetjük meg ahol sosem esik hó. A havas régiókban a fák koronája inkább meredek háromszög alakot ölt, hogy a hó le tudjon csúszni és a súlya ne a fára nehezedjen. Hasonlóan, mint az emberi tetőépítészet, ami szintén követi az éghajlati változásokat.

Körülbelül fél óra múlva elhagytuk az erdei utat, és izgatottan fordultunk be a sűrű erdőbe. Azonnal lehűlt a hőmérséklet és megnőtt a páratartalom. A fatörzseket szinte felismerhetetlenségig benőtték a vastag moha- és zuzmórétegek. A köd- és felhőerdőkben a levegő sok vízcseppből áll, amelyek a mohákon és zuzmókon telepednek meg és kondenzálódnak. Az így keletkező vízcseppek lefelé áramlanak a fákról, míg végül eljutnak a talajba, ahol a fák, cserjék és fűfélék rendelkezésére állnak. Tartottunk egy rövid pihenőt, és befújtuk magunkat rovarriasztóval, mert a szúnyogok és a vérszívó legyek már fenték a fogukat a vérünkre. Egyre mélyebbre és mélyebbre merültünk a sűrűbb és rusztikusabb erdőben. Nem messze tőlünk hallottuk, hogy egy vörösnyakú harkály szorgalmasan kalapál egy fán. Sajnos a fent említett állatok nagyon félénkek és mi a park legszélén voltunk, így ezen a harkályon kívül nem láttunk többet.

Aztán egy bizonyos idő után egyszer csak ott álltak előttünk, mozdulatlanul és csendben, ahogyan azt már több száz, sőt több évezrede teszik. A törzs, amely kemény gyökérhálózatnak tűnt, magasan az égbe tornyosult. A koronát méteres, világoszöld hajtások alkották, amelyek gyönyörű fényjátékot játszottak a napsugarakkal és a kék éggel. A hajtások alsó oldalán páfrányok spórái helyezkednek el. Egyes fajok tüskékkel is rendelkeznek. Idegenvezetőnk elmondta, hogy ebben az erdőben három ősi és 50 új páfrányfaj él, kétféle levéltípussal. Az egyik télen lehullatja a hajtásait, a másik hajtásai pedig barnára színeződnek és a törzshöz tapadva maradnak.

A páfrányok általában akkor sem pusztulnak el ha kidőlnek, mert a törzsükből új gyökerek képződnek, amik aztán a talajba ereszkednek. Mivel a páfrányoknak nincsenek virágaik, vegetatív módon szaporodnak, ami azt jelenti, hogy a gyökerekből vagy a szárakból új, kispáfrányok nőnek ki. A páfrányok nedves körülmények között évente kb. 1 cm-t nőnek, így az ebben az erdőben található 13 m-es példányok jóval több mint 1000 évesek, vagyis már jó sokat láttak életük során.

Ez „rövid” időtartam azonban össze sem hasonlítható a páfrányok létezési idejével, hiszen a legrégebbi páfrány fosszíliák 400 millió évvel ezelőttről, vagyis jóval a dinoszauruszok kora előttről származnak. Abban az időben a páfrányok hatalmas erdőket alkottak és a 485 millió éves mohákkal együtt az első szárazföldi növények voltak a Földön. Ilyen számok olvasásakor az ember a maga kis emberöltőjével csak egy kis hangyának érzi magát ezen a világon.

Tovább sétáltunk a szinte érintetlen erdőben, amíg lassan megjelent felettünk az égbolt és hirtelen egy kilátóponton találtuk magunkat. Az erdő varázsában szinte észre sem vettük, hogy teljes idő alatt felfelé mentünk, majd 600 métert. Itt pihenőt tartottunk és gyönyörködtünk a környező, zöld növényzettel benőtt hegyekben. Az egész erdei séta körtúra szerűen volt kialakítva. A visszafele úton még egyszer megálltunk egy másik kilátónál, hogy néhány fotót készítsünk, miután csodálatos élménnyekkel a fejünkben visszatértünk Samaipatába.  

Hozzászólások