Cerro Manquehue

2023. 04. 26.    4 perc    0 hozzászólás

Már három hete voltunk a Cerro Carbón-on, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Cerro Manquehue-ra. Azóta beszélünk róla, hogy mindenképpen szeretnénk Santiago talán legikonikusabb hegyét is megmászni, amiről még metrómegállót is neveztek el. Ma végre eljött ennek napja.

A nyelviskola után busszal, majd Uberrel tettük meg az utolsó szakaszt a túra kiindulópontjáig. Felhúztuk a túrabakancsunkat, és követtük a jól jelzett ösvényt. Többször figyelmeztető táblák jelezték, hogy csak jó időben szabad túrázni errefelé. Ez nem is csoda, hiszen a talaj annyira száraz, hogy egyetlen csepp vizet sem tud felvenni, így itt bizonyára hamar kialakulna egy sárfolyam.

Az ösvény a Manquehue és kisebbik testvére, Manquehuito között vezetett és kezdetben sík volt, majd hamarosan elég meredekké vált. Amikor egy kilátóponthoz értünk, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a mindkét hegyre, észrevettünk egy táblát, amely egy állatoknak szánt vályúhoz tartozott, amit meg lehet tölteni vízzel, ha valaki éppen arra jár. Ez az itatóvályú vizet biztosít a Santiago régió őshonos állatvilágának, és különböző egyedeket, például culpeo pamparókákat, chinchillákat, hüllőket és madarakat menthet meg.

A hegy keleti szélén lévő fő hegyvonulatra való feljutás, amely közvetlenül a csúcsra vezet, rövid, de rendkívül meredek. Helyenként laza talaj nehezíti a mászást, így hamar megcsúszik az ember. Az ösvény végén nagyobb sziklák vannak, amelyeket kézzel kell megmásznunk. Körülöttünk kaktuszok és szukkulensek tengere van. Katja, mint kaktuszrajongó, egyszerűen el van ájulva, és 2 méterenként megáll, hogy megcsodálja a növények sokféleségét és szépségét. A nehéz út ellenére Katja számára ez az egyik legszebb túra.

A csúcson csokoládét eszünk és borozgatunk, miközben Santiago és a hegyek látványában gyönyörködünk. Az El Plomo, amelyet még meg akarunk mászni, tőlünk nyugatra, a távolban magasodik a napsütötte gleccserével. Az ellenkező irányban a Cerro Carbón, délnyugatra pedig a Cerro Provincia és a Cerro Minillas láthatóak, melyeket már megmásztunk.

Az égboltot fátyolfelhők tarkítják, amelyek különböző pasztellszínekben verik vissza a napsugarakat. Meleg és kellemes hangulat uralkodik a levegőben. Ahogy alulról felszáll a köd, a nap tovább nyugszik és a hegyek már csak apró fekete sziluettként látszanak ki az aranyló ködből.

Ideje elindulni visszafelé. Mivel az út felfelé nagyon meredek volt, a hegy északi oldalán egy hosszabb, de jóval lankásabb ösvényen megyünk le, ami Condominio Los Bravos nevű városrészhez érkezik.

Hamar besötétedett, így szükségünk volt a fejlámpáinkra. Az út nem volt megerőltető, inkább csak egy séta, aminek nagyon örültünk. Nem sokkal a település előtt hirtelen egy zöld lézer világított felénk. Ez meg mi volt? Lekapcsoltuk a fejlámpáinkat és tovább sétáltunk. Mivel már korom sötét volt, újra bekapcsoltuk őket, mire a lézer ismét a levegőben kutatott. Siettünk, és kb. 20 perc múlva egy kamerákkal és szögesdróttal védett, zárt kapuhoz érkeztünk. A távolból, ahonnan a zöld lézer jött, egy férfi kiabálta, hogy mit akarunk. Elmondtuk neki, hogy túrázók vagyunk, és a Cerro Manquehue felől jövünk. Erre odajött hozzánk, és elmagyarázta, hogy ez magánterület és még a Manquehue is hozzá tartozik. A hegyen való túrázás engedélyezett, de alapvetően egy másik völgyben ér véget. Miközben kinyitotta a kaput, azt ecsetelte, hogy szerencsénk volt, hogy éppen ott volt, különben nem jutottunk volna ki a területről. Gyorsan elsétáltunk a buszmegállóig, majd fáradtan felszálltunk az első buszra, ami Santiago leggazdagabb környékein, óriási villák között vitt minket hazafelé.

Hozzászólások