Cerro Provincia

2023. 04. 15.    5 perc     0 hozzászólás

A Cerro Provincia a Sierra de Ramón hegyvonulat legészakibb hegycsúcsa, amely közvetlenül Santiago városának keleti határán található. Igazából a 25 km hosszú hegyvonulatot szerettük volna egy hétvége alatt sátorral átkelni, de a rendkívüli szárazság és a tavaly szeptember óta nem esett eső miatt ebben az évszakban egyetlen vízforrás sincs. Ezért a Cerro Provincia és a Cerro Minillas egynapos túrákat választottuk.

A ködös chilei főváros csodálatos látványa a virágzó kaktuszokkal többször is megállásra, illetve fotók készítésére késztetett. A Provincia az egyik legnépszerűbb hegy a Santiaguinos (Santiago lakói) körében, mert a csúcsra vezető útvonal könnyen megközelíthető a városból, nem túl hosszú és nem is veszélyes, mégis megfelelő magasságot kínál ahhoz, hogy kiszakadjanak a mindennapokból és mozogjanak egy kicsit. Ennek megfelelően engem is megelőzött jó pár terepfutó, akik a friss reggeli hőmérsékletet kihasználva sportoltak.

Az ösvény először egy előhegyre, a Cerro Alto del Naranjóra (1890 m) vezetett. A város fiataljai rendszeresen találkoznak itt, hogy élvezzék a naplementét. Az Alto Naranjo egy meglehetősen lapos fennsík, ami miatt nem tűnik csúcsnak. A magaslat jól felismerhető egy magányos, de hatalmas szappankéregfáról (Quillaja saponaria). Ez a különleges fa szaponinokat tartalmaz, ami latinul szappant jelent, és tisztításra alkalmas. Ezt a tulajdonságát már a helyi őslakosok, a Mapuche indiánok is ismerték, akik a fából származó anyagot hajuk, kezük, edényeik és ruhájuk mosására használták. A fa gyümölcse nagyon vonzó a vadállatok számára, akik miután jóllaktak vele, székletürítéskor szétszórjak a magjait, ami a fa szaporodásában játszik fontos szerepet.

Nem volt sok időm megcsodálni ezt a gyönyörű fát, mert még majdnem 900 métert kellett felfelé másznom, mielőtt felértem a Provincia csúcsára. Az út hátralévő része több kilátópont és pad mellett haladt el, ahonnan csodálatos kilátás tárult a még mindig ködös Santiagóra.

A csúcsra érve a lélegzetelállító kilátás kiterjedt kelet felé, az Andok hegyvonulatáig. A Cerro Coloradót és a szomszédos sífalvakat is ki lehetett venni, amelyek később a Cerro El Plomo megmászására tett kísérletünk kiindulópontjául szolgáltak. Volt itt fent egy kis menedékház is, amely úgy nézett ki, mint egy űrállomás a Marson. Ez nagyon hasznos lehet, amikor valaki egy többnapos túra keretein belül a Sierra de Ramón hegyvonulatot akarja átszelni.

Egy rövid ebédszünet után folytattam az utamat. A térképen találtam egy alternatív útvonalat, amin lefelé menve körtúrává alakíthattam a mai napot. A csúcson megkérdeztem egy helyit az ösvényről, aki elmondta, hogy járható, de nincsenek jelzések, és az ösvény végén valószínűleg stoppolnom kell majd, mert a buszok arrafelé csak síszezonban járnak.

Az út eleinte sík volt és az Andok felé vezetett, folyamatos és tiszta kilátással a fő hegyláncra. Ezután egy olyan ponthoz érkeztem, ahol a hegygerincet, amin az én utam is haladt, vulkáni tevékenység lerombolta. Ezért itt egy meredek falon kellett leereszkednem. Körülöttem minden irányban vulkanikus, lekerekített formájú kövek látszottak, amelyek több ezer éves koruk ellenére úgy tűntek, mintha tegnap még folyékonyak lettek volna. A szurdok túloldalán vissza kellett másznom az eredeti szintre, hogy folytathassam utamat a gerincen. Nem sokkal később elértem egy újabb csúcsot, a Cerro Ñipa-t (2347 m).

Innentől az ösvény nagyon hosszúra nyúlt. Órákon át túráztam egyre mélyebbre és mélyebbre. Nem úgy, mint a felelfelé vezető úton, ahol rengetek futó és kiránduló volt, itt csupán két emberrel találkoztam, akik virágokat és a fákat fényképeztek. Minden egyes méterrel lefelé a növényzet sűrűbb és zöldebb lett. A mindenfelé szertehagyott tehéntrágya jelezte, hogy errefelé tehenek is szoktak legelészni. Én azonban egyet sem láttam, leszámítva egy döglött tetemet, amelyik valószínűleg a köves talajon lefelé haladáskor megbotlott és a szemközti fának csapódott. Az elhullott állatok maradványait itt nem takarítják el, hanem meghagyják a dögevő andoki kondornak, Chile nemzeti állatának.

A hegynek ezen az oldalán még több virágzó kaktuszt figyeltem meg. Visszatérve a hegy aljára, már csak egy kavicsos úton kellett visszamennem a park bejáratához, ahonnan a túrámat kezdtem. Még egyszer átkelve a Mapocho folyón, már vissza is értem a főútra. Körülbelül 2 perc várakozás után két fiatal srác vitt vissza Santiagóba egy hatalmas platós terepjáróval. Az autó platóján két mountain bike volt és a srácok éppen a városba tartottak vissza, miután a La Parva síterepen egy downhill versenyen vettek részt.

Hozzászólások