Cajón del Maipo

2023. 04. 06.    12 perc     0 hozzászólás

Húsvétkor a Santiagótól 50 km-re délkeletre fekvő Cajón del Maipo nevű, andoki magashegyi völgybe utaztunk. A terület a Rio Volcán, a Rio Yeso és a Rio Maipo folyók völgyeit foglalja magában. A Rio Yeso folyót Boca del Valle-ban 3000 m magasságban egy földgát duzzasztja fel. Az El-Yeso víztározót Santiago főváros térségének ivóvízellátására és öntözésére használják. A Cajón del Maipo elsősorban a szőlőtermesztésről ismert, de siklóernyőzés, rafting, vulkanikus termálvízben való fürdés, túrázás és sok más szabadidős tevékenység is lehetséges ebben a csodálatos völgyben.

Először a San Gabriel nevű kisvárosba mentünk metróval és busszal a nyelviskolából. Eredetileg a busz egészen Baños Moralesig fölment, de covid miatt még mindig csak rövidített útvonalon közlekedik. Nekünk így maradt a stoppolás, hogy eljussunk a Rio el Volcáno folyó partján levő Lo Valdésbe. Szerencsére ez gyorsan sikerült. Egy bányában dolgozó teherautósofőr elvitt minket, és sokat mesélt a völgyről.

A hosszú hétvégét a Német Andok Egyesület Refugio Alemán de Lo Valdés nevű, 1932-ben épült hegyi turistaházában töltöttük. Innen kiindulva túráztunk a következő három napban a Cajón del Maipo különböző részein.

1. nap – Cajón de Carreño

Az első napon egy fiatal pár vett fel minket, akik a Baños Colina termálfürdőbe tartottak. A mi kiszemelt túraútvonalunk a Cajón de Carreñóba is innen indult. Mint Chile számos területén, a túraútvonal kiindulópontja itt is magánterületen van. Ami jelen esetben azt jelentette, hogy a kirándulásért ugyanazt a belépődíjat kellett fizetnünk, mint a termálfürdő látogatóinak. Ez az alig hihető 26 euró persze, nagyon bosszantott minket, hiszen az ég világon semmilyen szolgáltatást nem kaptunk cserébe és még fürdőkbe sem akartunk belemenni. Ha ezt előre tudtuk volna, valószínűleg valamennyivel előrébb szállunk ki az autóból és onnan, a jegyszedő bódé mögött elsétálva indultunk volna a túrára.

A túránk emiatt egy kicsit rossz szájízzel indult, ami remélhetőleg a nap folyamán eloszlik. Átkeltünk egy kis hídon, amely a Rio del Volcánon vezetett át, ami pedig alig néhány méterrel feljebb a Rio Colina és a Rio Carreño összefolyásából alakul ki. Egy ösvényt követtünk, amely lerövidítette a mellettünk húzódó szerpentinutat, amíg át nem értünk a Rio Carreñón. Egy kis hídon oldalt váltottunk, és folytattuk utunkat a Rio Carreño keskeny völgyében. A 3000 és 4000 méteres hegyek árnyékában követtük az előttünk lévő köves, de jól kiépített ösvényt. Minden egyes lépéssel egyre szélesebb lett a völgy, és egyre jobb kilátás nyílt a környező hegyekre. A körülöttünk lévő óriások látványosan sokféle színben ragyogtak a fehértől a rózsaszínen, vörösön, zöldön, kéken és szürkén át, egészen a feketéig. A puha homoktól a kemény szikláig minden alakzat látható volt. A sziklák rétegződése minden alakban futott: egyenes és hullámos, néha szinte domború. Az évmilliókkal ezelőtt ható hatalmas erők elképesztő látványt hagytak maguk után.

A folyónál tartott pihenő után feltöltöttük a vízkészletünket és folytattuk az emelkedőt a kopár kavicsos úton, ahol még apró bokrokat vagy fűféléket sem lehetett látni. Így vánszorgottunk egyre feljebb és feljebb a kíméletlen napsütésben, mígnem összesen 4 óra elteltével elértük a Cerro Morro Negro vállát, ahonnan lélegzetelállító panoráma nyílt keletre, az Andok hegyláncára. Közvetlenül előttünk volt a fekete Andrade-hegy, amely mögött még magasabbra tornyosult az 5856 m magas, aktív, gleccserrel borított San José rétegvulkán, amely utoljára 1960-ban tört ki. Ez közvetlenül az argentin határon fekszik, és a Cajón del Maipo végét képezi. A természet hirtelen megváltozott a hegyoldalnak ezen az oldalán, ahol már kis, sárga virágú, tüskés bokrok uralták a talajt. Itt tartottunk egy hosszú ebédszünetet, miközben gyönyörködtünk a csodálatos kilátásban.

Mivel már délután volt, és még világosban akartunk visszastoppolni, ideje volt visszaindulni. Azon gondolkoztunk, hogy nyugatra, az előttünk lévő völgyön keresztül is leereszkedhetnénk, körtúrát alkotva, de a térképen nem voltak errefelé útvonalak. A távcsövünkkel ugyan láttunk nyomokat, de ezek valószínűleg a hegyoldalakon legelésző lovaktól származtak. Innen fentről nem lehetett megmondani, hogy az ösvények egészen a folyóig vezetnek-e le, mert egy természetes kőfal elzárta a kilátást lefelé. Emiatt végül úgy döntöttünk, hogy biztosra megyünk és ugyanazon az útvonalon indultunk vissza.

Visszafelé megint megálltunk a folyónál, hogy feltöltsük a vizes palackjainkat, mert a hüttében nem volt ivóvíz a csapból, és csak kis fél literes üvegeket lehetett venni, elég drágán. Útközben találtunk egy teljesen épen megmaradt fosszilis ősmaradványt. Sok darabot láttunk már útközben, de egyik sem volt ilyen szép, mint ez.

Nem sokkal naplemente előtt értünk ismét a termálfürdőhöz, ahol hatalmas kocsisor állt a bejáratnál. Fontolgattuk, hogy ha már fizettünk érte, bemegyünk a forró vulkanikus vízbe is, de túl nagy volt a tömeg. Így stoppal tértünk vissza a szállásunkra, ahol találkoztunk Antoniával és Theóval, egy eredetileg svájci házaspárral, akik már több mint 20 éve élnek Santiagóban. Velük jókat beszélgetve zártuk estét.

2. nap – Valle de las Arenas

Másnap reggel Antonia és Theo elvittek minket autóval az El Cabrerío parkolójába, ahonnan együtt indultunk neki a túrának. Míg ők a jobbra haladó meredek ösvényen mentek fel a Refugio Plantat-hoz, mi egyenesen tovább mentünk az ösvényen, belépve a Parque Arenas parkba. Nem igazán tudtuk, hogy milyen túrát szeretnénk ma tenni, ezért csak tovább sétáltunk a völgyben, keresve egy jó belépési pontot egy környező hegyekbe vezető túrához. A völgy végén van egy lagúna és egy gleccser, Laguna y Glaciar del Morado. A gleccser azonban állítólag mára már eléggé visszahúzódott. Mivel most hosszú húsvéti hétvége van és a lagúna nagyon népszerű, biztosan nagy lesz a tömeg, ezért úgy döntöttünk, hogy nem oda megyünk.

Körülbelül egy óra múlva találtunk egy ösvényt, amely balra, a Punta Ventanas és a Mirador del Rubillas hegyek közötti kis hágóra vezet fel. Az ösvény meredek volt, sőt nagyon meredek, így Katja nem igazán akart felmenni. De egy kis rábeszélés után, „hogy bármikor vissza lehet fordulni”, rövid idő múlva elindultunk felfelé.

Mellettünk egy méltóságteljes nyílegyenes kőfal emelkedett a földből az ég felé, ami elképesztő látványt nyújtott. A talaj száraz volt, és az apró kövek miatt elég csúszós, ami megnehezítette a járást. Ehhez jöttek még a körülöttünk lévő sárga virágú bokrok, amelyek tele voltak apró tüskékkel, és szívesen szurkáltak minket, amikor elhaladtunk mellettük. Dacolva ezzel, folytattuk a gyaloglást felfelé, mindig egy száraz folyómeder mentén. A meredek emelkedőn gyorsan haladtunk felfelé, mígnem elértünk egy pontot, ahol az ösvény hirtelen egy sziklakupacban végződött. Attila továbbment, de azt mondta, hogy ez elég rossz terep. Sokáig gondolkodtunk ide-oda, hogy folytassuk-e, vagy forduljunk vissza. Körülbelül félúton voltunk felfelé, tehát a hágó nem volt már messze. Katja úgy döntött, hogy bemászik a kiszáradt folyómederbe, és ott próbál tovább haladni. Mint hamar kiderült, ez inkább mászás volt, mint túrázás. Néhány kisebb kiszáradt vízesés után kimászott a folyómederből, miközben Attila újra megtalálta az utat és valamivel feljebb várt rá. Közösen tartottunk egy kisebb szünetet, és megláttuk, hogy egy hatalmas szikla kitört a meredek kőfalból, és ráomlott arra, ami tulajdonképpen a túraútvonalunk lett volna. Innen láttuk azt is, hogy a folyó túloldalán egy új ösvény is létezik, ami pont ezt a sziklahalmot kerülte meg. Így megspórolhattuk volna magunknak ezt a sok fáradságot. De hát, néha ez van. Fentről nézve egészen másképp néz ki a világ, és legalább már tudjuk az utat lefelé.

Amikor felértünk a hágóra, tovább másztunk egy kisebb kőfalra, ahonnan látványos 360°-os hegyi panoráma nyílt a környező hegyekre és völgyekre. A San José vulkánt is jól lehetett látni, amit már tegnap egy másik irányból is megcsodáltunk. Távcsővel közelről is megnéztük a napsütésben csillogó gleccsereit. A szálláson láttunk egy 100 évvel ezelőtti fotót a vulkánról, amelyet akkor még hatalmas gleccserek borítottak. Ma sajnos már csak kisebb, hasadékokkal tarkított gleccserek maradványok láthatók, amelyek valószínűleg néhány éven beül eltűnnek.

Két alma és egy csomag mogyoró után lassan elindultunk lefelé a hegyről. Ezúttal a sziklahalomnál a helyes ösvényen haladtunk, átkeltünk a folyó medrén, és az elágazásnál kavics kupacokat építettünk, hogy jelezzük a helyes utat a következő túrázók számára.

A hegy lábához visszatérve, a folyónál ismét feltöltöttük a vízkészletünket, és visszasétáltunk az útra, ahonnan egy fiatal pár autóval elvitt minket. Amikor megérkeztünk a szálláshelyre, ismét találkoztunk Antóniával és Theóval és egy közös vacsora mellett cseréltük élményeinket.

3. nap – Valle Lo Valdés

A mai az utolsó napunk a Cajon del Maipóban., ezért úgy döntöttünk, hogy közvetlenül a hüttétől indulunk túrázni. Amikor a hütte felügyelőjét kérdeztük az útvonalról, elmesélte, hogy 1965 február 6-án egy repülőgép lezuhant a mögöttünk fekvő hegyekben. A gép egy nem engedélyezett útvonalon repült Santiagóból Buenos Airesbe, és a Cerro Catedral-t a Cerro Corona-val összekötő sziklafalba csapódott. Mind a 87 utas közvetlenül a balesetben halt meg. A kunyhótól a baleset helyszínére vezet egy túraútvonal, ahol emlékművet állítottak. Mivel ez volt az egyetlen útvonal a közelben, úgy döntöttünk, hogy megnézzük.

A kunyhóból már láttuk az ösvényt, amely először meredeken felfelé, majd onnan a völgybe vezetett. Az ösvény rendkívül száraz, köves és csúszós volt, csakúgy mint az elmúlt napokban. Körülöttünk mindenütt a már jól ismert sárga virágú tövisbokrok voltak. Körülbelül 200 méter szintemelkedés után végre beláthattunk abba a hatalmas völgybe, amelyet az Estero Lo Valdés folyó vájt mélyen a hegyekbe. Néhány méterrel felettünk volt egy kisebb csúcs, amelyet már a hüttéből is láttunk. Úgy döntöttünk, hogy nem másszuk meg, hanem egyenesen megyünk tovább, mivel az út még hosszú. Követtük a traverzt, és egy hatalmas, mély kráterhez érkeztünk. Lenéztünk a völgybe, és több ilyen krátert is láttunk. Úgy tűnik, hogy itt erős földcsuszamlások koptatták a talajt. Az ösvényünk a kráter alatta lévő, teljesen ép hegyoldalon futott. Azon tűnődtünk, vajon hová mosódott le a kráterből származó törmelék, ha az alatta lévő lejtő még teljesen egyben volt? Arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűleg föld alatti üregekről van szó.

Ahogy követtük a nyomvonalat, a lejtő egyre meredekebb, az ösvény pedig egyre keskenyebb és kövesebb lett, míg végül két részre szakadt. Mindkét ösvénynek csak az első métereit láttuk. Az egyik vízszintesen haladt tovább, a másik pedig először meredeken felfelé, majd néhány méterrel feljebb szintén egyenesen tovább. Mindkét ösvény nehéznek tűnt. Attila először az első ösvényt próbálta ki, de körülbelül 10 méter után nem tudott tovább menni. Katja ezért visszafordult, hogy távolabbról jobban megnézhesse az ösvényt. A távcsővel ekkor látta, hogy a völgyben továbbhaladó utat szintén földcsuszamlás rombolta le, ezért már nincs értelme továbbmenni. Így ezen a ponton megszakítottuk a túrát, és elindultunk visszafelé.

Úgy döntöttünk, hogy felmászunk a korábban látott kis csúcsra, hogy még utoljára elgyönyörködhessünk a színes Cajón del Maipo panorámájában. Miután egy ideig élveztük a tájat, körülbelül egy óra elteltével visszamentünk a hüttébe és megcsináltuk a spanyol házi feladatainkat. Még egy kevés napsütés és a nyugalom, mielőtt késő délután stoppal és metróval visszatértünk Santiagóba.

Médiatár

Hozzászólások