Túra a Cerro El Plomo alaptáborába

2023. 05. 01. 21 perc 0 hozzászólás

Immár hat hete vagyunk Santiagóban, és a helyiek között legjobban ismert hegyet, az El Plomót már szinte minden szögből láthattuk. A Santiago közelében található legmagasabb hegy 5424 méterével a Sierra Esmeralda hegyvonulathoz tartozik, a várostól mintegy 46 km-re északkeletre található. Mivel Santiagóból könnyen megközelíthető, az El Plomót gyakran használják hatezer méteres csúcsok előtti akklimatizálására, mint például az Ázsián kívüli legmagasabb hegy, az Aconcagua, vagy a Föld legmagasabb vulkánja, az Ojos de Salado megmászása elött. A könnyű útvonal miatt az El Plomo az egyik leggyakrabban megmászott ötezer méteres csúcs Chilében.

Az El Plomo nem csak a modern kori túrázók és kerékpárosok számára jelent vonzerőt, az Inka népek már több mint 1500 évvel ezelőtt feljutottak rá és szentélynek, illetve őrzőjüknek választották. 1954-ben két öszvérhajtó talált 5000 méter magasan egy 500 éves fagyott gyermeket gazdag hozománnyal, amely áldozatként szolgált az istenek kiengesztelésére. Az áldozati hely ma is megtekinthető az El Plomo megmászásakor.

Ma az El Plomónál az egykori hatalmas gleccsertakarónak már csak maradványai találhatók. A DAV-vezetője, Álvaro elmesélte, hogy amikor ő először az El Plomót mászta, akkor még igazi expedíció volt jégcsákánnyal, kötéllel és hágóvasakkal. Ma, 20 évvel később, ebből már nem sok maradt. A gleccserek jelentősen elolvadtak, így egy átlagos fizikai állapot és előzetes akklimatizáció elegendő a megmászáshoz. Az csúcsra vezető út jól kiépített, és alig akad technikai nehézség. Ráadásul a kupola alakú hegy meglehetősen laposan emelkedik, így állítólag egyesek kerékpárral is feljutnak (számunkra elég elképesztő ötlet).

Előkészületek

Az elmúlt hetekben több egynapos túrát tettünk többek között a Cerro Cortaderára, a Cerro Carbónra, a Cerro Manq u ehue-ra, a Cerro Provinciára és a Cerro Minillasra, hogy egy kicsit akklimatizálódjunk és építsük a kondíciónkat.

A többnapos túrára előzőleg sós müzliszeleteket sütöttünk, amelyeket majd napközben nassolunk. Ehhez sós mogyoró és aszalt gyümölcsök, valamint csokoládé és keksz is jár majd. A reggelire szánt müzlit vízzel fogjuk felmelegíteni a kempingfőzőn. Meleg vacsorára zöldségleves cérnametéltel, kuszkusz és ázsiai ramen tészta szerepel a választékban. Ez utóbbira nagyon kíváncsiak vagyunk, mert még nem volt tapasztalatunk vele, de könnyű és jól adagolható.

Farellones

Az éjszakát svájci barátainknál, Theonál és Antoniánál töltöttük, akiket húsvétkor ismertünk meg Cajón del Maipóban. Ők ketten egy kiadós reggelivel indítottak bennünket az útra. Reggeli után buszra szálltunk és Santiago külvárosába (Plaza San Enrique) mentünk. Innen egy házaspár vitt minket tovább, akik a környéken nyaraltak. Annak ellenére, hogy az ő szállásuk félúton volt, elvittek minket Farellonesba, ahol két éjszakára foglaltunk szállást, hogy a 2350 m-es magasságban akklimatizálódjunk.

Farellones egy kis falu, ami a három síközpont, La Parva, El Colorado és Valle Nevado alatt található, amelyek együttesen a déli félteke legnagyobb síterepét alkotják. Az itteni házak többsége fából épült, ami falu jellegét adja. A kopár tájon egyből feltűnnek a faluban az ültetett fák, amelyek most ősszel gyönyörű színekben pompáznak.

Egy a faluban tett őszi séta során jó kilátás nyílik van a holnapi túránkra. Már tele vagyunk várakozással az előttünk álló többnapos túrára. Az első cél az alaptábor (Federación) lesz, ahonnan először a Cerro Leonera-t szeretnénk megmászni, ami akklimatizációként is szolgál a Cerro El Plomo megmászásához. További fotókat a Farellonesról itt találsz.

1. nap

Az ébresztőóra reggel 6-kor csörgött. Fekszünk a meleg, kényelmes ágyunkban, és legszívesebben ki sem mozdulnánk belőle, mivel az időjárás-előrejelzés mínusz 7 °C-ot jósol, ami olyan, mintha mínusz 12 °C lenne. De hiába, nincs mit tenni, felkelünk, egy utolsó zuhany, reggeli, összepakolunk és reggel 8-kor indulunk. Kimegyünk a főútra, és reménykedünk egy autóban, ami elvisz minket La Parva felé, így megspórolunk magunknak 2 óra gyaloglást az aszfaltozott úton. Szerencsénk van! Szinte azonnal felvesz minket két fiatal nő és elvisz a La Parva és az El Colorado kereszteződéséig, amivel spórolunk pár méter szintemelkedést. Ezután pedig két arra járó munkás látott meg minket és elvittek egészen La Parva-ba. Eddig simán ment, innen indulhat a gyaloglás.

Mai célpontunk a Laguna Piuquenes, amely a Franciscano hágó felett található. Azonban nem vagyunk biztosak benne, hogy valóban van-e víz a tóban, mert tavaly szeptember óta nem esett az eső és a környezet rettentően száraz. A hágóhoz vezető út végig a sífelvonó alatt, a sípályák mellett kanyarog, amelyeket télen vastag hó borít. A talaj ezúttal felváltva homokos és kavicsos, és a szárazság miatt rendkívül csúszós. Ha őszinték akarunk lenni, a kopár, sípályákkal tűzdelt táj ilyenkor nem nyújt túl szép látványt. Ha a sífelvonó üzemel (hétvégenként), szerintünk ez a rész nyugodtan kihagyható, lerövidíthető. A mi esetünkben nem üzemelt, így mi három óra gyaloglás után érjük el a hágót. Innen fentről csodálatos kilátás nyílik Santiagóra, amely ismét a felhők alá rejtőzik. A Manquehue fekete, jól kivehető sziluettje magasan a felhők fölé magasodik. A Cerro Provincia is látható. Visszaemlékezünk az eddigi túráinkra.

Amint már korábban is tartottunk tőle, a Laguna Piuquenes teljesen kiszáradt. Messze földön nem látni vizet, ezért úgy döntünk, hogy tovább megyünk. Útközben három chileivel találkozunk, akikkel megvitatjuk, hogy errefelé nincs víz. Ők azonban megerősítik az információnkat, hogy a hegyek mögött egy nagyobb folyó van, aminek a partján a Piedra Numerada nevű kemping található. Azt is elmondják, hogy a területen legalább 10 sátrat láttak, amik a gyakorlatozó katonasághoz tartoznak. Ennek a hírnek nem nagyon örültünk, mivel eredetileg mi is ott akartunk aludni, és ha már kint vagyunk a természetben, akkor jó lenne egyedül lenni. Elbúcsúztunk és továbbmentünk. Körülbelül félúton a Piedra Numerada felé találtunk egy kisebb patakot, ami nem volt jelölve a térképen. Nem gondolkoztunk sokáig, egyből kerestünk egy megfelelő táborhelyet és fel is vertük a sátrunkat. Nem sokkal később két túrázó, hegymászó felszereléssel a hátukon sétált el mellettünk, és mondták, hogy a Plomón lévő gleccseren akarnak jeget mászni. Ehhez pedig még ma az alaptáborig fel akarnak menni. Nagy szemekkel néztünk, mert nekünk már 3500 méteren is kezdett fájni a fejünk 😀.

A sátor felállítása és a vízszűrés után megfőztük az első vacsoránkat: Kuszkusz zöldséglevessel. Lassan elmúlt a fejfájás, és rájöttünk, hogy valószínűleg nem ettünk eleget a nap folyamán. A következő napokban különösen oda kell rá figyelnünk, hogy eleget együnk és igyunk. A nap délután 5 órakor lement, és pillanatok alatt csípős hideg lett. A tiszta éjszakai égbolton megjelentek az első csillagok, mi pedig gyorsan bebújtunk a pehelyhálózsákjainkba.

2. nap

A hideg éjszaka után reggel 7 órakor -5°C-ot mutatott a hőmérő a sátorban. A meleg hálózsákban vártunk, amíg a nap 8:15-kor fel nem kelt, és sugarai felmelegítették a sátrunkat. Kimentünk a folyóhoz, hogy vizet szűrjünk, ami szinte teljesen befagyott. Csak egy kis, kb. 15 cm-es vízátfolyás tette lehetővé, hogy egy kis vízfelület jégmentes maradjon, ahol megszűrhettük a vizet.

Megmelegítettük a müzlit, összepakoltuk a holminkat és a sátrat, majd indultunk tovább. Ma csupán egy másfél órás gyaloglás állt előttünk, mivel az akklimatizáció miatt még egy éjszakát akartunk tölteni 3500m-en. A Piedra Numeradánál megláttuk a katonai tábort, és úgy döntöttünk, hogy egy kicsit továbbmegyünk a folyó mentén, ahol aztán találtunk egy jó táborhelyet közvetlenül a folyó mellet, a katonák szemszögén kívül.

Innen csodálatos kilátás nyílik a Cerro El Plomóra, míg a Cerro Leonera még mindig félénken rejtőzködik. A távcsővel már látjuk a Plomo útvonalának első szakaszait, és gondolatban végigmegyünk rajtuk. Megcsinálhatónak tűnik – gondoljuk – és már nagyon várjuk.

Mivel ma még magasabb hegyek árnyékában sátorozunk, a nap még korábban nyugszik, mint tegnap. Nekünk úgy tűnik, hogy az éjszaka is hidegebb lett, mint tegnap. Mindketten órákig dideregve fekszünk a halózsákban, és várjuk, hogy felmelegedjünk. Mire végre sikerül, akkor természetesen ki kell menni WC-re. Így aztán kikászálódsz a hálózsákodból, felveszed a hideg cipődet, és amikor kinyitod a sátrat, elborít a természet szépsége: A fényesen ragyogó telihold, amelyet jégkristályok csillogó fehér glóriája vesz körül (halojelenség), ragyog ránk az egyébként tiszta csillagos éjszakában. A szépségtől elbűvölve elfeledkezünk a körülöttünk lévő hidegről, és percekig, csaknem hipnotizálva figyeljük a jelenséget, amíg fel nem oszlik.

3. nap

A mai napon a 4100 m magasan fekvő alaptáborba, a Federacionba megyünk, ahonnan a terv szerint a Cerro Leonera és a Cerro El Plomo hegyekbe indítjuk majd egynapos túráinkat. Gyorsan összepakoljuk a holminkat és a sátrunkat, még mielőtt a nap első sugarai felkelnek a hegyek fölött. Olyan hideg van, hogy még a sátorban is megfagyott az ivóvizünk. Meleg müzlivel és a forró teával melegítjük magunkat.

Először egy befagyott vízesés mellett haladunk el a hideg árnyékában. A háttérben hallani ahogy a víz csordogál lefelé a jégtakaró mögött. A túloldalon látjuk, ahogy a nap egyre közelebb és közelebb kerül, míg végül két óra múlva elér minket. Tartunk egy kis szünetet, hogy magunkba szívjuk a napsugarak melegét. Visszanézünk a völgybe, amelyen keresztül a javarészt befagyott Estero del Cepo folyó kanyarog. A táj kopár, fákat egyáltalán nem, bokrokból is csak néhányat látni a víz mellett. Első pillantásra elég kietlennek tűnik, de ha szán rá időt az ember, és közelebbről szemügyre veszi, festői látványt nyújtanak a sziklák a számtalan színeikkel. A fehértől a rózsaszínig, a piros, a barna, a zöld, a kék, a szürke és a fekete minden színspektrumában megtalálható. Ehhez jönnek a minden irányban emelkedő réteges sziklák.

Újabb 2 óra múlva boldogan érjük el délután 3 órakor az alaptábort, amit csak az utolsó métereken pillantotunk meg. Van néhány jól kiépített, kövekkel kirakott táborhely és néhány méterrel arrébb felfedezzük a Refugio Cristóbal Bizzarri Lyon-t, amely 2019-ben épült 12 alvóhellyel. Nevét a chilei hegymászóról kapta, aki 2017-ben, 23 évesen halt meg, amikor Peruban a Cordillera Blancá-nál, az amerikai kontinens legnagyobb hegységénél, mászás közben elsodorta egy lavina. Belépünk és látjuk, hogy 3 túrázó-sziklamászó már előttünk érkezett. Sajnos csak a holmijukat látjuk, ők maguk valószínűleg még a közeli sziklákon másznak. A napsütötte ablakban egy nagy műanyag edényt látunk, benne két kisebb jégdarabbal, amelyek a hideg miatt még nem olvadtak fel. Csodálkozva a jégdarabokon, elhagyjuk a kunyhót, hogy megkeressük a folyót. De akármerre is megyünk, nem látunk folyót. Ránézünk a térképre, amely azt mutatja, hogy közvetlenül az Estero del Cepo folyóban állunk, majd közelebbről szemügyre véve kiábrándulva látjuk a kiszáradt folyómedret körülöttünk. Hogy lehet ez? Egész idő alatt a folyó mentén sétáltunk. Hová tűnt hirtelen a víz?

A nap egyre közelebb hajlik a hegycsúcsokhoz. Már csak körülbelül 15 percünk van a naplementéig. Mit tegyünk most? Keressük tovább a vizet, vagy menjünk lefelé? Egy kisebb pánik tör ránk, mert nagyon rövid időn belül nagyon fontos döntést kell hoznunk a túra szempontjából. Ide-oda gondolkodunk, és végül csak erre a 4 lehetőségre jutunk:

A térképen látunk egy másik mellékfolyót a szomszédos völgyben, amely a Cerro Leonera irányából érkezik, és az Estero del Cepóba ömlik. Megtehetnénk az első emelkedőt a Cerro Leonera alaptáboráig, és megnézhetnénk, hogy van-e ott víz. Álvaro, a DAV-os barátunk azonban előre szólt nekünk, hogy ott évek óta nincs víz. Megéri egyáltalán a fáradságot, ha az esély szinte nulla? De a víznek ebből a völgyből kell jönnie, ha már a miénk kiszáradt. A térkép szerint az oda- és visszaút három órát vesz igénybe. Tehát már este hét óra lenne. Ha nincs víz, akkor a sötét éjszakában kellene leereszkednünk. Nem túl jó ötlet.
A hüttében lévő jégdarabok arra utalnak, hogy korábban látott két túrázó, akik gleccsert mászni jöttek, darabokat hoznak le és gázfőzővel felmelegítve ivóvizet nyernek. Menjünk el mi is jeget keresni? De vajon a gázunk elég lesz-e egyáltalán ehhez? Mi van, ha nem találunk jeget? Vagy még ha találunk is, hogyan szedjünk le belőle darabokat jégcsákány nélkül? Ha nem sikerül akkkor úgy végződik, mint az 1. lehetőség, és sötétben megyünk lefelé.
Mindkettőnknek maradt még 1 liter víz. Alhatnánk itt, és reggel lemászhatnánk a hegyről. De ilyen magasságban, ilyen kevés vízzel ez sem a legjobb ötlet. Ráadásul egy forró tea vagy egy meleg vacsora, az egyetlen dolog, ami egy kicsit felmelegíti az embert. Nézzük a hegyeket, és keressük a többi túrázót, de senkit sem látunk, sem hallunk. Így még sok időbe telhet, mire ideérnek. És a magukkal hozott jégdarabok nem lesznek elegendőek mindannyiunknak.
Rájövünk, hogy az előző lehetőségek túl sok kockázattal járnak, és ezen a ponton megszakítjuk a túrát. Ha most visszafordulunk, még szürkületben leérhetünk.

A 15 perc már letelt és a nap már a hegyek mögött nyugszik, így most már ideje dönteni. Délután 4 órakor vérző szívvel, gondolatainkba merülve, alig egy óra alaptáborozás után gyors léptekkel indulunk lefelé. Vajon jól döntöttünk? Volt még egy lehetőség, amire nem gondoltunk? Nem tudta volna a három lefelé menő chilei már az első napon felhívni rá a figyelmünket, hogy az alaptáborban nincsen víz? Ezernyi gondolat és kérdés futott át a fejünkön, miközben jóval lejjebb a távolban látjuk, ahogy a folyó újra elhalad utunk mellett. Hogy lehet ez? Tehát valahol mégiscsak van víz!

További 700 m ereszkedés után találtunk egy kicsi, aránylag sík helyet a folyó mellett, ahová a sátrunk éppen odafér. Gyorsan felállítottuk a sátrat a sötétben, elmentünk vizet szűrni és megittunk egy meleg teát. Fúú, ez jól esett. Nagyon kiszáradtunk, hiszen csak 3 liter víz volt nálunk és azt sem tudtuk teljesen meginni, mert a nap végére a víztasakban és a palack tömlőjében megfagyott.

4. nap

4. nap:
Az éjszaka folyamán órákig feküdtünk ébren, vastagon bebugyolálva a hálózsákjainkba, és újra és újra átvettük az összes forgatókönyvet. Végül úgy döntöttünk, hogy ma visszatúrázunk az alaptáborba – ezúttal korábban – és újra megpróbálunk vizet találni. Most már tudtuk, hogy a víznek a szomszédos völgyből kell jönnie. De még mindig hittünk Álvarónak a sokéves tapasztalatával, hogy a Cerro Leonera alaptáborában nem lesz víz, ezért nem megyünk oda. Tegnap azonban láttunk egy ösvényt a Federaciónból lefelé. A térképpel összevetve, ez az ösvény közvetlenül a mi völgyünk és a szomszédos völgy metszéspontjához vezet, tehát pontosan oda, ahol a mellékfolyó az Estero del Cepóba ömlik. Ez a mai úti célunk!

Először szilárdan meg voltunk győződve arról, hogy ma vizet fogunk találni, ezért újra felmentünk az alaptáborba. Aztán túrázás közben sok gondolat és eshetőség merült fel a fejünkben, ami egyre jobban elbizonytalanított bennünket. Ha nem találunk vizet az említett helyen, milyen más lehetőségeink vannak még? Hol fogunk még vizet keresni? Találkozunk-e ma a többi túrázóval? Milyen tapasztalataik vannak? Ha nincs víz, csak jég, elég lesz-e egyáltalán a gázunk? Nagyon valószínű, hogy nem, mert a hideg és a magasság miatt már így is sokat elhasználtunk.

Délben értünk a táborba. A nap mesés glóriával (halóval) szikrázott felénk. Rápillantottunk az El Plomóra, ahol a nap ragyogóan csillogott a gleccseren, majd ismét a kunyhóhoz mentünk. Meglepve láttuk, hogy a kunyhó üres: se emberek, se hálózsákok. Erre nem számítottunk! Reméltük, hogy találkozunk a többi túrázóval, hogy a vízről kérdezzük őket. De még egy cetlit sem hagytak ott, amelyen vízre utaltak volna.

Négy óránk volt a napnyugtáig. Így hát követtük a Federaciónból lefelé vezető ösvényt, ami arra a helyre vezetett, amit a térképen láttunk tegnap este a sátorban. De nagy kiábrándulás fogadott, amikor a lejtőn állva megláttuk a mélyen alattunk lévő szomszédos völgyből érkező keskeny, befagyott vízesést. A lejtő olyan meredek volt, hogy nem tudtunk lemenni. Nehéz léptekkel lassan visszasétáltunk, elhaladtunk az alaptábor mellett és tovább a hegyekbe, remélve, hogy valahol találunk jeget vagy vizet. Három óra múlva lehangoltan tértünk vissza az alaptáborba anélkül, hogy egy csepp vizet vagy jeget találtunk volna. Meglepetésünkre ott találkoztunk két lánnyal, akik az alaptáborba és vissza kirándultak, anélkül, hogy itt fönt akarnának aludni. Elmondták, hogy tavasszal jártak itt, és hogy 200 méterrel feljebb, El Plomo felé van egy tó, a La Hoja. Akkoriban a folyó is tele volt vízzel. De mivel az interneten mindenhol azt olvastuk, hogy ott fent sincs már víz, ez a lehetőség korábban meg sem fordult a fejünkben.

Most fél 4 van, és ugyanott tartunk, mint előző nap. Menjünk fel a 200 méteren? Az még másfél óra oda és vissza. Sokáig gondolkodtunk ide-oda. Már a késő ősz van. Tényleg van ott egy tó fent, vagy már ez is kiszáradt? Innen lentről nem láttunk gleccsert. De ami végül döntő érv volt a La Hoja-i túra ellen, hogy a sátorban a palackokban lévő vizünk már a 3500 m-en is megfagyott. Nem valószínű tehát, hogy 1000 m-el magasabban folyékony halmazállapotú vizet találunk. Még ha találunk is jeget, hogyan törjük ki jégcsákány nélkül, és hogyan vigyük le az alaptáborba? Hogyan lenne ez összeegyeztethető az El Plomo megmászásával, ahová hajnali 4-kor indulni? A túrázáshoz, a vacsorához és a reggelihez, valamint a teához legalább 6 liter vízre van szükségünk. Mennyi jégdarabot kéne lecipelnünk, ennyi kijöjjön belőle? Szóval rá kellett jönnünk, hogy a La Hoja sem jöhet szóba számunkra. Akárhogy is forgattuk a dolgot, be kellett látnunk, hogy a Cerro Leonera és a Cerro El Plomo megmászása nem kivitelezhető számunkra ilyen extrém szárazságban és ebben az évszakban. Így hát fogtuk a hátizsákjainkat, és lehangoltan indultunk újra lefelé. Ezúttal végleg.

A befagyott vízesés alatt utoljára vertük fel a sátrat. Úgy döntöttünk, hogy holnap a két napi szakaszt összevonjuk, és egyenesen visszamegyünk Santiagóba.

5. nap

Korán keltünk, metsző hideg volt. Gyorsan összepakoltuk a holminkat és a sátrat, utoljára forraltunk teavizet, és reggeli nélkül hagytuk el a hálóhelyünket, mivel a legelső táborhelyünkön hosszabb pihenőt akartunk tartani a napsütésben. A völgyben a folyót követve sétáltunk. Hirtelen megálltunk. Egy kis jelentéktelen, lapos lejtőn mellettünk víz tört elő a hegyből és folyt le a folyóba. Felnéztünk, nem látszott se gleccser, se jég, se hó. Honnan jön ez a víz? És ott volt a megoldás arra a kérdésre, amit két napja feszegettünk. Biztosan van egy földalatti folyórendszer a hegyekben, amely tárolja és szállítja a vizet. Talán még mindig a gleccserek maradványa, amelyeket ma már a szél vagy az erózió törmelékkel és homokkal borított be, és a föld alatt olvadnak, amikor a nap rájuk esik. Ez a víz aztán véletlenszerűen kifolyik a hegyekből, és egy folyót alkot, amely az El Plomo lábánál lévő alaptáborban még teljesen száraz volt, mert 5000 méteren túl hideg volt ahhoz, hogy a nap ebben az évszakban megolvassza a gleccsert.

Továbbmentünk, amíg el nem értük az első táborhelyünket. Még egyszer utoljára vizet szűrtünk, teát és kuszkuszt főztünk, és a napon melegedtünk, majd egy óra elteltével tovább indultunk. A hágóhoz érve úgy döntöttünk, hogy itt hagyjuk a hátizsákjainkat és felsétálunk a 3612 m magas Cerro Fransiscano csúcsára, hogy utoljára kiélvezzük a panorámát.

Ahogy visszasétáltunk a hágóhoz, nem várt vendégeink voltak: már messziről láttuk a hátizsákunkon csüngő hegyi karakarákat, akik a csőrükkel a hátizsák külső oldalán lógó szemeteszsákot és annak tartalmát ezernyi részre szedték szét. Mi kiáltozva rohantunk lefelé, miközben a szél minden irányba fújta a szemetet. Dühösen szedtük össze újra az összes darabot.

A sífelvonó ma sem működött, így gyalog kellett lesétálnunk a sípályán. Jó hosszú és nem túl változatos táj. Elértük a most nyáron teljesen kihalt La Parvát, ahonnan két, a sípályákon dolgozó munkás autóval vitt le minket Farellonesba. Elmondták, hogy ma választások vannak, ezért a farellonesi rendőrőrsre mennek szavazni, ahol kiraktak minket. Tovább sétáltunk az utcán, majd két önkormányzati dolgozó vett fel minket, akik a kisvárosokban gyűjtötték össze, és Santiagóba vitték a szavazólapokat. Nagyon vártuk már Santiagót! Este Antonia és Theo barátaink szívélyesen fogadtak minket egy isteni thai curryvel. Tökéletes befejezés!